Moonlight

21

Sokszor féltem már életemben, de még így soha.

A szívem zakatolt és felkészítette a testem a menekülésre. Az életémért folytatott harcra. Megállíthatatlan volt, akár egy kisiklott gőzmozdony száguldva úgy hogy még nem lehet előre látni a végét. Teljes ellentéte a villamos lassú, megfontolt tempójának.

Az élmém nem a szívem dübörgő valóságában élt, hanem homály között. Távol, ahol a félelem kiszippantotta a fénysugarakat, bezáródott minden kapu, a szinte érzéstelenítő hatású szomorúságtól lebegni kezdtem, a testemből viszont kiszállt az erő, és ellensúlyozva mozdulni is alig bírtam. Hivogatónak tűnt a padló. Elbújni, a fülemre szorítani a fülem és várni, aludni. Addig zsibbadni a zajoktól, a dübörgéstől, míg beleszenderednek a semmibe.

De ez nem opció. Futnom kell. Futni... Azt kívántam bárcsak pillangó lehetnék, rászállhatnék mások vállára, a zsebükbe bújnék, és a hajukra szállva csattnak tettetném magam, ehelyett tömzsi lábakkal kell boldogulnom. Nem szeretek futni.

Emma.
Emma szeret.
De Emma nem csak futni tud.

A megoldás félig tálcán kínálta magát. Ahhoz hogy működjön a dolog el kell jutnom hozzá. Előrébb léptem. Az ajtóban állva árnyakat kerestem. A villamos lassított, én pedig visszaszámoltam.

Három.
Kettő.
Egy.

Az ajtó kinyílt. Egy férfi meglökte a vállam ahogy leszállt. Mély levegő. Mielőtt az ajtó visszacsukódott, a táskám pántjába kapaszkodtam és futásnak eredtem. Figyeltem az autók elhúzó sorát, és nem gondoltam végig melyik rosszabb: a szörny vagy ha elgázolnak. S átugrottam a korláton, földetérve a betonon. Étkezésemet hangos dudaszó követte. Nem számított.

Nem.

A könyökömbe hasított a hideg, és sikítottam. Átértem. Mintha az elmúlt pár másodpercet nem is én éltem volna át, nem emlékeztem hogyan futottam el az autók között az elmosódott dühös arcok előtt. A padkán pördültem meg, fekete vigyorgó tekintet, és hideglelés nézett velem szembe. A taraja remegett talán az izgalomtól, a szemei romlott öröm kacaját hordozták magukban. Minden erőmmel hozzá vágtam a táskám, és nem foglalkozva a sorsával rohantam tovább. Reméltem nem kel fel egyből, reméltem lesz annyi időm, és a lábam, a tüdőm, egyetlen porcikám sem hagy cserben. Még két utca. Két utca.

A testembe harapó hidegből tudtam, hogy közvetlen mögöttem van. A hideget csak úgy tudtam csitítani ha közé löktem valakit, mindegy ki volt. Mindegy volt mit kiabálták utánam. Úgy futottam mint egy eszeveszett.

Megláttam a boltot, és szinte elképzelhetetlen erőből sikítottam a nevét:

- Emma!

Ekkor belém harapott. Elkerekedett a szemem, és a fájdalomtól összeestem. Ennyi volt. Gondoltam. Másik lábammal próbáltam lerúgni, de egyszerűen megbénított a hideg. Sírtam, és szinte csak magamnak ismételgettem:

Emma...Emma...Emma...

Sötét. Hideg. Könnyű. Fagyos. Lelketlen.

Minden nagyon nagyon csöndes volt egy pillanatig.

Aztán mintha a fagy olvadna fel, kaptam levegőt. Szúrt, ezer helyen, de elmúlt a hideg. Egy kard csillant meg a lábam előtt. A fényes fegyver körül fekete tincsek, és egy égő tekintet a bukkant ki a loknik közül.

A szörny fekélyei, tarélya, sötéten villogó szeme kipukkant. Sikított. A kard felnyitotta, mintha egy zubbony cipzára lett volna. Belülről földöntúli melengető fény szivárgott. Emma kirántotta a kardot, és tett hátrébb pár lépést.

Előre nézett, és ekkor vettem észre. Valaki a halott szörny és a belőle kibúvó fénycsóvák előtt guggolt. Nem láttam az arcát, mert kapucni fedte, egy fekete bőrdzsekit és farmert viselt. Felállt, és kinyújtotta kezét a fény felé. A fény ekkor testet öltött és kéz a kézbe csúszott. Nem láthattam, de éreztem az arcára kúszó mosolyt. A világ rendje állt helyre benne, végtelen béke és... boldogság. Hazatérés.

A fénylény eltűnt. Nem tudtam hová és miért. Vajon ő is lelkeket lop csak máshogy? A töklopók kompetitora? Aztán mintha mi sem történt volna. Csak én maradtam ott, az idegen alak és a hátrébb várakozó Emma.

A csuklyás felé fordult.

- Ugye tudod, hogy most elvihetnélek?

- Akkor miért nem teszed? - kérdezte, s szinte sziszegte fölényesen, megemelt állakkal.

- Nem előtte. - bökött felém.

- Miért?

A kapucnis alak csak bólintott felé, mintha annyit mondott volna: "én itt végeztem", kezeit zsebre tette akár egy átlagos fiú aki este az utcán kóborol. Mennyinek nézett ki? A hangja, az alkata, a mozgása alapján nem lehetett több, mint tizenöt, viszont arcát egy pillanat töredékéig se láttam. Majd sarkon fordult, mi pedig szótlanul, néma csöndben figyeltük.