❝Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?
Életem üres, vesztegethetem,
Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.❞
Albus Dumbledore, a Roxfort legtehetségesebb diákja nem biztos abban, hogy induljon-e a trimágus tusán...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
-ˋˏ ༻❁༺ ˎˊ-
A Roxfort tornyainak fakó cserepein kövér esőcseppek futottak végig.
Albus Dumbledore egy nagy tükör előtt állt. Először nem látott semmit az óriási tárgyban, csak saját magát.
Néhány pillanatot szentelt annak, hogy figyelemre vegye kinézetét.
Keserűen elmosolyodott ahogy észrevette hogyan megváltoztatta a külsejét az idő.
Hosszú vörös haját levágatta, és a ruhatárát is megváltoztatta.
Már nem Albus volt, hanem Dumbledore professzor, a jóindulatú Roxfortos tanár.
A mosolya lehervadt amint a kép a tükörben megváltozott. Egy szőke fiú jelent meg benne. Boldogan mosolygott a tükörbe zárva mosolygott.
A fiú kék tallárt viselt, a kezében egy vörös borítós könyvet tartott. Különböző színű szemeivel szinte Albus lelkébe nézett.
Az egyik kezét felemelte, és intett Albusnak.
Dumbledore remegő kézzel vissza intett neki. Nagyot nyelve közelebb lépett a tükörhöz.
Még annyi év után sem volt képes elnyomni magában azt a fájdalmat amit Gellert hagyott maga után.
Olyan érzése volt, mintha elvesztette volna az egyik felét, aztán pedig lassan de biztosan a másik fele is a semmivé lett volna.
Már nem szerette a dolgokat amiket addig. Alig emlékezett arra az önmagára aki Gellert halála előtt volt.
Nem érdekelte hogy Gellert megölte a minisztert. Soha nem is érdekelte igazán miket tett a fiú.
Mindig is volt benne valami sötét, de ez nem zavarta Albust, sőt még jobban vonzotta őt.
Vajon ha Gellert még életben lenne, ugyanolyan csillogó tekintettel nézne Albusra?
Még mindig fogná a kezét a sötét éjszakákon, miközben üres termek sorain táncolnának végig?
Dumbledore ahányszor csak lehúnyta a szemeit, eszébe jutottak az esték amikor csak a Hold halvány fénye volt az egyetlen világítás.
Ahogy Gellert elmosolyodott akárhányszor ránézett, utána szokása szerint közelebb hajolt hozzá, édes szavakat suttogva a fülébe. Aztán egy pillanatra megállt, megvárta amíg Albus elpirul, majd óvatosan megcsókolta.
Dumbledorenak rossz volt visszagondolni ezekre az emlékekre.
Nem fájdalmat érzett, inkább hiányt. Utálta a tudatot, hogy soha nem találkozhat már Gellerttel, hogy soha nem mondhatja el mennyire is szereti őt, és hogy soha nem lesz esélye újra boldognak lennie.
Harminc hosszú évet leélt nélküle, de egy perc sem telt el úgy, hogy ne gondolt volna rá. Mégha a fő gondolata nem Grindelwald volt, tudat alatt csakis rá gondolt. Mindenben talált valamit ami emlékeztette rá.
Soha nem járta be a világot mint ahogy akarta. Az ereklyéket nem kutatta fel, és nem is foglalkozott a nagyobb jóval.
Mikor Gellert meghalt, néhány varázsló és boszorkány felkereste Albust. Érdeklődtek a nagyobb jó iránt.
Azt mondták, készek követni Grindelwald tervét. Dumbledore közölte velük, hogy nincs semmilyen terv.
Egy hónapon keresztül jöttek az újabb és újabb követők, akiket Albus rendre elküldött.
Fél évbe telt, mire elhagyta Nurmengard kastélyát. Percival ottmaradt, azzal a feltétellel hogy a fiú meglátogatja őt.
Albus megígérte a tigrisnek, hogy minden áron vissza fog térni hozzá. Percival volt az egyetlen aki osztozott vele a gyászban.
A tigris vetette fel az ötletet, hogy tanítania kéne a Roxfortban. Albus hosszú győzködések után beadta a derekát, és visszatért a kastélyba.
Szinte mindenki örömmel fogadta, és hamar ő lett a Roxfort legkedveltebb tanára.
A tükörben újra megváltozott a kép. A szőke hajú fiú mögött feltűnt egy vörös. Kezeit a másik dereka köré fonta, és egy apró csókot nyomott a nyakhajlatába.
Dumbledore újra elmosolyodott, észre sem véve hogy egy hangtalan könnycsepp legördül az arcán.
Összeszorult szívvel nézte ahogy a két fiú egymásnak dőlve olvas.
A képek olyan élethűen tükrözték a valóságot, hogy Albus sóvárgott azért, hogy megérinthesse a tükör alkotta illúziót.
Tisztán látta ahogy a fiúk mellkasa lassan emelkedik fel és le. Minden mozdulatuk olyan élettel teli és tiszta volt, hogy Dumbledore kinyújtotta a kezét, abban reménykedve hogy megfoghatja a hamis képeket.
Az ujjai csak az üveg hideg lapját érintették. Dumbledore szarkasztikusan elmosolyodott magán.
Mit is képzelt?
Túl akart lépni a fájdalmon, de nem akarta hátra hagyni Gellert emlékét.
Lesz ennek valaha is megoldása? Vagy csak menjek tovább, és hordozzam magammal a reménytelen régi szerelmem széttört darabjait? Tette fel magának a kérdést Albus.
Ellépett a tükörtől, és a kezébe vette a vérszertődést, amit a nyakában lógó láncra fűzött.
Hüvelykujját végig simította a tárgy sima felületén. Érezte a szerződésből áradó erőt. Ha két darab vércseppük ennyire erős, vajon mire lehetnének képesek együtt.
Talán sikerülne megszerezniük az egész világot. Albus az ingje alá süllyesztette a szerződést, és kilépett a teremből.
Senki nem volt a folyosón, mivel az óra már jóval elütötte az éjfélt.
Dumbledore vissza sétált a saját szobájába.
Meggyújtott néhány gyertyát, és kedvtelenül leült az íróasztala mögé, amin néhány felbontatlan levél feküdt.
Albus unottan felnyitotta őket.
Az első levelet Elphias és Dorothy küldte, hogy meghívja Albust egy vacsorára.
Albusnak semmi kedve nem volt menni, ezért úgy tett mintha meg sem nézte volna a levelet.
Dumbledore úgy látta, mintha egy árnyék suhant volna végig a szobán.
Albus felkapta a fejét, és körülnézett a szobában. Senki nem volt ott.
A tekintete a Gellerttel közös képére terelődött, amit az asztalán bekeretezve tartott.
A képet védő üveg lapba vékony betűkkel egy szó volt vésve.
