Kívánj valamit!

1.rész : Az első furcsaságok

                                1

Van-e olyan nap, hogy egy szülő ne gondolna a gyermekére? Talán néha megesik, hogy máshol járnak a gondolataik. Akár percenként fogalmazódik meg bennük a kérdés: minden rendben van-e a suliban, eszik-e rendesen, télen a farkasordító hidegben nem fagy-e halálra iskolába menet, és hasonlóak.
Pontosan ezt teszik a kis Kate szülei is, ellentétben a fentiekkel, az ő eszük nem a lányuk jólétén jár – legalábbis most nem – hiszen az alig hatéves Kate békésen játszik az udvaron, mégis mi baj történhetne? George – Kate apja – felesége karcsú derekát átkarolva figyelte kislánya minden mozdulatát. A férfi boldog volt, és persze hálás a családjáért, sosem volt gondjuk – vagy legalábbis mostanáig – a családapának egy nagyon jól jövedelmező cége volt. Rose nagyon nehéz időszakon van túl – bár nem mondta ki azért még látszott rajta az események hatása – hiszen szeretett édesanyja Amy nemrég elhunyt ismeretlen körülmények között (a hivatalos verzió szerint, agyi infarktus küldte szerencsétlen asszonyt a túlvilágra). Egyesek szerint persze mindenre van magyarázat, és ha tehették akkor, boldogan osztották meg elméleteiket Rose-zal (aminek a fiatal nő és egyben tanár aligha örült).  A fiatal házaspár gondtalannak tűnhetett, a kis Kate ahogyan a család házikedvencével az eléggé koros Brunoval labdázott, minden tényező: a családi ház kényelme nyugalmat árasztott, az aranyos virágokkal teleültetett kert (amin még Rose az anyjával együtt fáradozott.) Tökéletes volt. Vagy valami még sem volt teljen rendben a meghitt családi környezetben?

                                2

Másnap reggel, a konyhába érve Rose döbbenten látta, hogy a csapból folyik a víz. De hiszen ebben nincs semmi különös.
-Nem lehet, este elzártam – gondolta.
Gyakran előfordult, hogy a csap életre kelt, persze csak úgy magától. Nem fordítottak nagyobb figyelmet erre, hiszen a ház régi volt és sokszor történtek furcsa dolgok, amik mondhatni átlagosak egy régi házban: recsegő hangok a ház különböző pontjairól, akkor a legijesztőbb, ha egy szobából halljuk, ahol senki sincs – legalábbis szerintünk nincs.
Szerették volna felújítani, de ehhez George és Rose együttes keresete sem volt elég. A hitellel meg hát úgy voltak, ahogy a családfő mindig is mondogatja, ha a téma előkerül: „Fukar, zsugori nép az, aki a segítséget nyújtva is csak a saját hasznát keresi!” Így vagy úgy, a férfi mindig bebizonyítja a saját igazát. Rose nem pazarolta az idejét és nem gondolkodott tovább az engedetlen csap esetén. Miután férje (még alig éber állapotban) kivánszorgott a konyhába éppen csak megemlítette a nő, hogy ideje lenne megjavítani, mire a férfi válasza a szokásos volt: persze édes, azonnal megnézem! A nap hátralévő része a szokásosan folytatódott a megszokott ütemben. George már elindult munkahelyére, Rose pedig Kate-tel maradt, hogy elvigye a közeli rendelőbe, mivel a kislány erős hasfájásra panaszkodott. Édesanyja nem értette mi lehet a baj, hiszen Kate nem volt beteges gyerek, sokkal inkább volt nevezhető életvidámnak és mindig nagyon jó egészségnek örvendett.
-Gyere Kate! Nem érünk rá egész nap! – unszolta kislányát, aki egy cukrászda kirakata előtt állt meg egy igazán finomnak kinéző tortát bámulva. Magának a cukrászdának különleges neve volt: Kívánj valamit! Cukrászda: Ahol a kívánságok valósággá válnak! Rose egy pillanatra elgondolkodott: máskor is mindig itt ment el, de nem vette észre, hogy itt lett volna valaha cukrászda, sőt semmilyen épületre nem emlékszik, ami a helyén lett volna, de lehet csak nem figyelte. A reggeli sietség, a forgalom, az idegesség mind olyan tényező, ami mellett nem tud az ember bámészkodni. Gondolatmenetét egy éppen, az üzletből kilépő idős hölgy zavarta meg. Őt sem ismerte – lehet, hogy most költözött ide – vagy csak látogatóban van, mindenesetre furcsa volt számára az ismeretlen, mivel tanárként sok emberrel találkozik naponta (és nem csak diákokkal, hanem azok ideges szüleivel vagy nagyszüleivel). Az idős nő egy sötét közepesen hosszú kabátot viselt (annak ellenére, hogy a hőmérséklet igen magas volt, dehát az öregek mindig fáznak), hozzá fekete téli csizmát húzott, amelyen sár volt, de még nem száradt rá – napok óta nem esett eső, sőt az egész eddigi nyár száraz volt, mégis friss rajta a szutyok – gondolta Rose. Az öregasszony kedvesen a kislányra és annak anyjára mosolygott (amely inkább hasonlított vicsorgásra).
-Jó reggelt kedveseim! Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen.
-Aligha, de azért köszönjük! – mondta Rose és sietősre fogta.
A nő csak bután vigyorgott utánuk, ez már közel sem tetszett annyira a fiatal anyának. A rendelőbe érve alig látott egy teremtett lelket, szinte majdnem üres volt. Rajtuk kívül csak egy fiatal fiú volt, aki látszólag fejfájással küzdött abból ítélve ahogyan a fejét szorította a fájdalomtól nem csoda, hogy így járt. Anya és lánya leültek e váróteremben pont az orvosi szoba előtt és hosszasan hallgattak. A csendet csak egy légy zümmögése törte meg és a beteg fiú halk szitkozódása, nyögése. Rose nem értette miért nem vizsgálják már meg végre. Kate a babájával, Rosie-val játszott, amit anyja után nevezett el, hogy mindenhová magával vihesse, akkor is, ha az édesanyja nem tarthatott személyesen velük. Kis idő után kinyílt a rendelő ajtaja és egy kicsit zord külsejű, alacsony, kócos ápoló nyitott ajtót, majd beinvitálta őket. Rose az öregasszonyra gondolt, akivel útközben találkoztak. Nem tudta kiverni a fejéből. Nem tudta miért, az asszony egyszerre volt ismerős és ismeretlen, kedves és könyörtelen. Egyszóval furcsa volt számára.
-Ezt a gyógyszert szedje. Naponta háromszor: reggel, délben és este. – fejezte be az orvos. Észre sem vette, hogy már megvizsgálta Kate-et, aki már a babáját mutatta be az asszisztensnek. – Jól elgondolkodtam, semmit nem hallottam abból, amit mondott. – dühöngött magában.
-Értettem és köszönjük! Gyere Kate! – szólt rá lányára, aki láthatóan jól szórakozott az ápoló tarsaságában.
-Viszontlátásra!