Kívánj valamit!

10. rész: A zenedoboz

1

Két nap telt el Kate halála óta. Rose továbbra sem tudott megnyugodni. Ismét rémálmok kezdték gyötörni, éjszakánként üvöltözött és a lánya nevét kiabálta. Mindezeket tovább tetézte, a néhai lány szobájában elhelyezett zenedoboz, melyet Amy ajándékozott neki. Ez ugyanis szeretett akár az éjszaka közepén vagy akkor amikor Rose egyedül tartózkodott otthon, megszólalni és a szokásos dallamot játszotta. George megfogadta feleségének, hogy nem fog inni, de nagyon nehezére esett, hogy a bánatát ne az itallal enyhítse. Mivel Rose kissé babonás volt, ezért letakarta a házban lévő összes tükröt egy-egy lepedővel vagy vászondarabbal. Kate testét a közeli Maple Hill Temetőbe vitték és itt is fogják eltemetni. A család és Kate barátai, valamint a szomszédok és mindenki, aki ismerte, sorban fejezték ki részvétüket. Mindezek ellenére nem számítottak nagy tömegre a temetésen. Mivel nyár volt ezért a legtöbben külföldre és Európa egyes országaiba mentek nyaralni, így ők már csak telefonon értesültek a hírekről.
Nem csak a zenedoboz viselkedése volt az egyetlen dolog, ami Kate halála után történt. Rose reggeli készítés közben számolt be férjének arról, hogy sosem találja azt, amit éppen keres. Állította, hogy a bejárati ajtó kulcsát a nappaliban lévő kis üvegasztalra tette, de mikor érte akart menni, hogy éjjelre bezárja az ajtót már nem volt ott. George tagadta, hogy ő tette volna máshová. Végül Kate szobájának ajtaja előtt találta meg a földön. Fogalma sem volt, hogyan kerülhetett oda. A villanyok, égők és a háztartási berendezések sorba bolondultak meg. Pont, mint most.
-George, hívj egy szerelőt. Most már tényleg kezd idegesíteni.
-Már mondtam neked, hogy megnéztem a biztosítékot és a kábeleket is. Semmi bajuk. Talán valami nagy vihar közeleg és azért ilyen.
-Persze...vihar. - dühösen csapta az asztalra az üvegpoharat - Megint kialudt. Nem tudom elhinni, már a negyedik égőt cseréltem ki benne.
-Nem égett ki. Most nem...csak lekapcsolódott.
-Akkor javítsd meg a kapcsolókat is.
-Azok is működnek. Nem ezekben van a hiba.
Észre sem vették, de már ordítoztak egymással. Az emeleten megszólalt ismét a zenedoboz. A halk dallam mellé egy lágy vékony ének is társult, amely percek alatt átjárta a ház minden szegletét. Rose és George egymásra néztek.
-Kiszedem az elemet abból a kurva zenélős vacakból. - és már trappolt is a lépcső irányába.
-Ne George, várj! Te nem hallod?
-De. Sajnos hallom. - a szemei szinte tüzet szórtak. Rose sosem látta még ilyen állapotban.
-Nem. Nem a zenére gondolok. - egy percre elhallgattak és tovább füleltek - Eddig nem énekelt.
Együtt kezdtek araszolni a szoba felé. Az ajtó résnyire nyitva volt, annak ellenére, hogy a lány halála után zárva tartották. Enyhe fény szűrődött ki, amely alig láthatóan vibrálni kezdett, ahogy egyre közelebb értek. Az ének szövege érthetőbbé vált amikor már teljesen a szoba elé értek.
Holdsugár és csillagok,
Ragyogjatok, ragyogjatok.
Az utat, mely hozzá vezet,
Megtaláljuk.
Fényes csillagok, őseink otthona,
Onnan néznek alant.
Holtak lelke messze jár,
élők gondolata rátalál.
Rose felismerte a dalt, nem tudta pontosan honnan is, de ismerte, talán egy könyvben olvasta. Éppen rátette a kezét a kilincsre amikor a hang elhallgatott, mintha megérezte volna hívatlan közönségét. A zenedoboz folytatta a zenét, csak akkor hagyta abba amikor George a rajta lévő gombbal kikapcsolta. Sosem hallották még az éneklést, de a doboz gyakran kezdett játszani az elmúlt két napban. Pár értetlen pillantás után úgy döntöttek, hogy visszateszik a helyére az emléket, az ajtót pedig mostantól kulccsal zárják be.

2

George elvette az üvegasztalról az aznapi újságot. Természetesen a címlapon rögtön a St. Louis Kórház gyilkosságával találta szembe magát. Őt is megdöbbentette az eset, akárcsak a békés város, Huntsville lakosságát. „Brutális gyilkosság az Alabama állambeli Huntsville-ben: A gyilkosság A St. Louis Kórház hullaházában történt. Az ott dolgozó Mrs. Olson-t (48) brutális kegyetlenséggel végezték ki csütörtök délután 7:36 perc közül. A nyomozás bizonyítékok híján nem folytatódik, de továbbra is a gyanúsítottak között szerepel a kórház éjjeliőre Steve Evans..."
-Blah, blah, blah...kinek van kedve ilyet olvasni? - dobta hanyagul vissza az asztalra - Miért nem hagyják azt a szegény embert, nem tett semmit. Valami beteg elméjű vadbarom nyársalta fel.
-Gondolod, hogy még mindig a városban lehet?
-Nem tudom. Ha én öltem volna meg akkor meg sem állnék Massachusetts-ig, ott hajóra vagy repülőre szállnék és elhúznék a rohadt picsába, valahová Európába.
Rose meredten bámult maga elé és a címlapot nézte. Bele sem akart gondolni, hány emberrel végezhetett már ez a vérengző vadállat. Lehet, hogy ő és a férje is a listáján vannak, ki tudja. Nem ért rá ezen töprengeni, valaki kopogott.
-Várunk valakit? - kapta fel a fejét George.
-Tudtommal senkit. - Rose felpattant a fotelből és kicsit sem sietve az ajtóhoz sétált.
Egy középkorú férfi állt előtte és egy tőle kicsit fiatalabb nő. A férfi fekete inget és egy sötét bőrkabátot viselt. Fekete keretes szemüvegében az üveg kicsit maszatos volt, de így is tisztán látta sötétbarna szemeit. A nő egy élénkpiros ruhát hordott és hozzá magassarkú cipőt, így majdnem ugyanolyan magas volt, mint a férfi. Fekete haját szoros kontyba csavarta. Sötét rúzs és egy kis pirosító szépítette mag az amúgy is bájos arcát. Mindketten Rose-ra
mosolyogtak, majd először a férfi utána pedig a nő nyújtott kezet és bemutatkoztak.
-Üdvözlöm! A nevem John Carver, ő pedig itt egy segédem, Mary Stephenson.
-Üdv. - nyújtott kezet Mary.
-Üdvözlöm önöket. Rose White vagyok, - férje is odacammogott a bejárathoz - ő pedig itt a férjem, George White.
-Elnézésüket kérem, hogy magukra törünk, de lenne egy-két dolog, amiről beszélhetnénk és talán enyhítené a fájdalmat, amely a lányuk elvesztésével jár. - egy egyszerű mozdulattal feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
-Kérem fáradjanak beljebb. - invitálta be a vendégeket Rose.