Kívánj valamit!

17. rész: A templom falai között

1

Rose, ahogyan azt Mary-nek is mondta, az iskolába ment. Fogalma sem volt arról, mi lehet olyan fontos, hogy a nyári szünetben is foglalkozzanak vele. De mivel a munkájáról volt szó nem volt választása. George is dolgozni ment, korábban, mint szokott. Az üzlet most nem ment kitűnően. Voltak adósságaik és meghibásodott elektronikai eszközeik, melyek cseréléséhez szintén pénz kellett, a banki kölcsönök visszafizetéséről pedig inkább ne essen szó. Kate ismét egyedül volt otthon. Nem csinált semmit, folyamatos szorongása és a nyomás a fejében, minden perccel erősebb lett, míg végül úgy érezte magát, mint egy ketrecben mely szűkül folyamatosan, mígnem kiszorítja belőle az utolsó csepp lélegzetet is. Habár Kate is próbálkozott azzal, hogy megszabadítsa magát, nem sikerült. Túl gyenge hozzá. Arra gondolt milyen jó lenne, ha tudna segítséget kérni, de ez a pokoli teremtmény nem engedte, csak azt mondhatta, amit ő akart, úgy tűnt szenvedései sosem érnek véget. Egyetlen menedéke Isten volt, ha ott volt még egyáltalán mellette, mert a nagymamája mindig azzal vigasztalta, ha szomorú volt, hogy ha senki nincs mellette akkor Ő mindig ott van neki. De nem. Nem tudta elérni az egyetlen menedékét, ha megpróbálja meghal, tudta jól. Egyszer egy feszületért nyúlt, amely a nappaliban van, hogy megpróbálja háttérbe szorítani fogvatartóját, de mikor már majdnem elérte, összeégett a keze és iszonyúan fájt. Egyetlen reménye Mary volt és Carver Atya, hogy hamarosan találnak megoldást és közben nem futnak ki az időből.

2

Mary sokat agyalt azon mit is mondjon majd White-éknak. Tudta, hogy az igazat kell, de az fájdalmas lesz és nem akarta őket mégjobban a lelki nyomorba taszítani. Egy valamiben biztos volt, hogy Kate harcai még közel sem értek véget és a java még csak ez után jön. Sok újdonságot nem tudott meg a könyvből, mivel tapasztalt médiumként voltak ismeretei akár poltergeisttel kapcsolatban akár mással. Tudja már, hogy mi ez, de a látomás, amit jelenésnek vélt, nem tudta honnan származik. Valamiféle jelnek, vagy inkább segítségnek gondolta. Tehát olyan küldte, aki fedezi őket, Kate-et. Ismert valakit, aki küldhette, egyetlen baj volt ezzel a személlyel, hogy halott. Ez pedig Amy, Kate nagymamája és Rose anyja. Amy míg élt egy igazi szertető anya és nagymama volt egyaránt. Ezt mindenki, aki ismerte tanúsíthatta, de érzett rajta egy lelki nyomást, egy súlyt, melyet nem akart megosztani senkivel és gondosan rejtegette, végül pedig a sírba vitte magával titkát. Ezen elméletében csak akkor lehet biztos, ha beszél vele, de eddig még nem tudott vele kapcsolatba lépni, ahhoz ott kell lennie a White házban. Ebben viszont megakadályozza Kate, vagyis inkább a pokol küldötte. A látomást csak félig-meddig sikerült megfejtenie, mely többek között jóslatot is tartalmazott és nem jó hírek. A közeljövőben két ember fog meghalni, csak
remélte, hogy nem a White család valamelyik tagja, főleg nem Kate. Tudja milyen elveszíteni egy gyermeket, meg akarta őket kímélni ettől a fájdalomtól.
Újra.

3

Carver Atya háza udvarának hátsó részében a nagy diófa alatt hányta a földet bele a gödörbe, melyben szeretett spánielje feküdt. Közben alig láthatóan hullatta könnyeit, szinte sosem sírt. Jól emlékezett egy mondatára, melyet pár évvel ez előtt mondott egy gyászoló idős férfinak, aki autóbalesetben veszítette el a fiát. Ő temette el, majd mikor a szertartás véget ért az idős ember felé fordult és könnyes szemekkel tekintett rá. Carver ekkor csak annyit tudott mondani, hogy: „A sírgödörben mindig van elég homok, hogy kiássuk, de mindig kevesebb lesz, hogy be is hantoljuk azt.” Az idős férfi erre csak bólintott és szomorúan, a háta mögött összefont karokkal ballagott ki a temetőből. Lám igaza volt, most sincs elég föld, hogy betemesse a gödröt.
Közel két óra elteltével befejezte a sír beásását. Egy szépen megmunkált, fakeresztet helyezett a sírdombra, melyhez időközben vitt még több földet, hogy valóban dob legyen, és fejfaként állította fel. Volt rajta egy tábla is, de az üres volt, így Carver egy aranyszínű filccel írta rá kutyája nevét: Molly. Azt tervezte, hogy még ezen a héten vesz virágokat és ültet rá néhányat. Térdei megrogytak mikor a dombra pillantott és patakokban folytak le könnyei az arcán, eláztatva ezzel az ingjének gallérját. Kis idő elteltével felállt a sír mellől.
-Hát akkor viszlát pajtás! Találkozunk még!
Majd megfordult és elbicegett a ház felé.
Hamarosan misét kell tartania, ezért készülődni kezdett. Ahogyan a ház folyosóján végig vonult, fojtogató csend ölelte körbe. Nem loholt mögötte kutyája és nem kísérte el a templomig, ahol az ajtóban fogadta a híveket, akik egyenként megsimogatták a fejét. Mindenki szerette, de Carver különösen. Jól emlékezett arra téli napra mikor vacogva állt az egyik utcai lámpa fényében és majdnem halálra fagyott volna, ha a tiszteletes nem fogadja be.