Kívánj valamit!

20. rész: Amy

1

Bosemann halálát követően a St. Louis-ban felborult a jól megszokott rend. Az orvos kollégái, hozzátartozói és közeli barátai is mind gyászolták. Rose nagyon rosszul érezte magát a történtek után. Nem akarta, hogy így érjen véget, hogy ez legyen a sorsa. Egy nagyon jó orvosként ismerte meg, sokmindenben segített neki és a családjának és a végsőkig küzdött Kate életéért is. Ezeken felül egy nagyon jó ember volt. Egy barát akire az ember a legvégső esetben is számíthat. Egy orvos, aki a tudásával rengeteg embert meggyógyított. Úgy érezte, hogy a sajtónak szánt szavaival döntötte le Bosemann életét.
George -ot is megviselte barátja halála és tervezte is, hogy elmegy a temetésére, de Rose nem akart menni. Kate volt az egyetlen, aki semleges arckifejezést vett fel. Nem érdekelte Bosemann halála, legalábbis nem mutatta ki. Rose tudta, hogy a lány nem aludt az éjjel. Mikor benézett a résnyire nyitott ajtón a földön ült, szemben azzal a fotellel, melyet mindig is furcsának talált.

Tízóra tíz perc. Tegnap mikor Mary-vel beszélt, elmondta, hogy Carver Atya többet tudna mesélni arról, hogy az anyja miért tartott egy ódon órában egy dibbuk-dobozt, miért nem beszélt neki erről. Tudni akarta, milyen titkot rejtegetett előle Amy, amelyet csak a templomban gyónáskor volt hajlandó elmondani. Mindig azt hitte, hogy stabil a kapcsolata vele. És Carver mit tudhat? Miért tartotta az anyja fontosabbnak, hogy gyónáskor egy idegennek hamarabb elmondja, ami a szívét nyomja, ahelyett, hogy a lányának mondta volna. Meg kell tudnia az igazat. Éppen a nappali előtti folyosón állt a kis faragott szekrény mellett. A kocsikulcsot kereste, de nem találta a felfordulásban. Halkan meg is jegyezte, „George, te sosem tanulnod már meg a rendet". Mikor már meglátta a kulcscsomót a papírok és jegyzetek között, Kate csapott a kezére. -Anya, már nincs remény. Rose félrerántotta a kezét. Próbálta nyugtatni magát, hogy mindez megoldható és segítséggel meg is fogják oldani. Nem tudta eldönteni, hogy csak megfélemlítés céljából vagy komolyan gondolja, amit mondott. Bármit is legyen a célja, eldöntötte, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. A kulccsal a kezében elindult a garázsba a kocsihoz.

2

Shiny River Street Rose éppen akkor érkezett meg a templomhoz, amikor Carver Atya a templomkertben bóklászott. Nem látta pontosan mit csinál, de mindenképpen beszélnie kellett vele. Már befelé sétált, amikor egy beszélgetés ütötte meg a fülét Carver Atya és egy ismerős hang, Mary között. Fogalma sem volt róla, hogy a nő itt van, de túl érdekesek voltak a
szófoszlányok, ahhoz, hogy megszakítsa.

-Próbáld a legkíméletesebben. Nem biztos, hogy jó hatással lesz rá ez a sok információ. És ha lehete akkor ne mondj el neki mindent. -Nem Mary. Mindent elmondok neki. Az elejétől a végéig. Nem hazudhatok, mégiscsak az anyjáról van szó. -Nem mondtam, hogy hazudj. Erről szó sem volt. Én csak azt szerettem volna mondani, finoman fogalmazva, nem baj ha nem tud még mindent egyszerre, legalább lesz ideje megemészteni. -Megtudja emészteni. Miatta ne aggódj. Hála Istennek (itt keresztet vetett) olyan, mint amilyen Amy volt. Erős és ezt bebizonyította már régen, ráadásul George is mellette van. Ketten együtt megbirkóznak mindennel. -Ahogy gondolod. Csak azt mondtam, amit gondolok. (ránézett a karórájára) Ha megbocsátasz, nekem mennem kell, még rengeteg dolgom van. Kölcsönvehetem a zsoltárod? -Igen persze. Tudod hol találod. -Köszönöm. Akkor később találkozunk. Miközben Mary elsietett a parókiára beleütközött az éppen a fal mögül kilépő Rose-ba. Meglepett képe mindent elárult arról, hogy nem számított arra, hogy a nő már itt van. Sőt minta gondolataiban még imádkozott is volna, hogy csak ne hallott volna mindent abból, amit az előbb beszélgettek Carver Atyával. A döbbenettől köszönés helyett éppen csak tátogni tudott. -Szia Rose. - hadarta el gyorsan és már szaladt is tovább.

3

-Rose! Micsoda meglepetés. Örülök, hogy már itt vagy, legalább van időnk mindent megbeszélni. Gondolom tudni akarsz mindent. -Igen, mindent. - kicsit szomorúan oldalra húzta a száját. -Hallottál mindent? - nézett kérdően a nőre, de az arca mindent elárult - Nagyon sajnálom, ha Mary megbántott, de ő csak téged akar védeni, nem volt benne rossz szándék nekem elhiheted. -Tudom, nem úgy ismerem, mintha bántani akarna. - mosolyodott el kissé - De miért akarta, hogy ne tudjak meg mindent? -Tudod, Amy nem akarta, hogy bajod legyen. Az édesanyák már csak ilyenek - nevetett - de Amy...ő sokat megvallott a bűneiből. Még olyan dolgokat is, melyek nem igazán, sőt, egyáltalán nem az ő hibája volt. A nap forrón égette az amúgy is eléggé kiszáradt füvet. A templomkertbe felszerelt locsolók szorgalmasan végezték a feladatukat. A templomban a kinti hőség ellenére is kellemesen hűvös volt. A színes rózsaablakokon át beszűrődő napfény gyönyörű színekre festette a freskókkal díszített falakat. Ahogyan a padok között sétáltak előre az első padsorokig, Rose orrát megcsapta a tömény zsálya illata, amely levendula illattal keveredett. Rose nagyon régen járt már itt. Még kicsi volt, amikor édesanyjával és apjával hallgatta az istentiszteletet, melyeken gyakran bóbiskolt, főleg mert nem értette pontosan miről is beszél a pap, és mert a templom falai között különleges nyugalom uralkodott mindig.
-Üljünk ide. - ajánlotta fel Carver - George hogy van? -Kicsit fáradt és megviselte Bosemann halála, ahogyan engem is. De egyébként jól van, már ha lehet jól ilyen körülmények között. -Dr. Bosemann nem volt rossz ember. Mary látta már korábban az akasztottat, a látomásban - tekintett Rose felé - de azt nem tudta, hogy ő lesz az. -Mit tudsz a dobozról? - kérdezte Rose - Csak mert Mary azt mondta, hogy többet tudsz mondani anyámról, aki nem bízott meg bennem annyira sem, hogy elmondja nekem, ami a szívét nyomja. -Nem a bizalomról volt szó. Amy, hogy is mondjam, szégyellte magát azért, amilyen volt. -Miért milyen volt? Nem volt semmi szégyellni valója, mindenki szerette, és jó híre volt. Nem tudom mi lehetett olyan dolog, amit nem tudtunk volna megbeszélni. -Ne felejtsd el, hogy nagyon vallásos volt. Akadtak olyan dolgai, amit csak a Teremtőnek - keresztet vetett - vallott meg. Hadd mondjam el neked, azt amiért valójában idejöttél. Rövid csend következett. -Egyszer, úgy tizenkét éve volt egy érdekes beszélgetésem az anyáddal. Mivel kötött a titoktartás nem beszélhettem erről senkinek. Nyíltan nekem sem mondta ki, de az alapján, amit hallottam, úgy vélem, hogy Amy látó volt. Rose maga sem tudta, hogy az lepte meg jobban, hogy ez kiderült, vagy hogy ezt egy olyan embertől hallja, akinek a legkevesebb köze sem volt az anyjához. -Mit értsek ez alatt? - kérdezte Rose enyhe undorral. -Egyszer egy gyónás alkalmával, istentiszteletet után, elmondta, hogy rossz előérzete van a jövővel kapcsolatban. Ugyanakkor nem akarta elismerni, hogy látja a jövőt pedig minden jel erre utalt. A rossz és jó előérzetek ugyanúgy teljesültek, és ezt Amy is tudta. Tudta mit jelentenek a látomásai, amiket csak előérzetnek hívott. Mint jó keresztény és jó katolikus, félt beismerni ezt az adottságát magának és főleg Istennek. - itt ismét keresztet vetett - De végül rávette magát. Carver tartott egy rövid szünetet, hogy időt adjon Rose-nak is, és mert nem tudta mit is mondhatna még, amely nem kavarja fel jobban a nő lelkének tengerét. -Tehát az anyám olyan volt, mint Mary? Mi köze ennek a nyomorult dobozhoz? És a lányomhoz? - kérdezte. -Rose, édesanyád már tudta, hogy mi fog történni, hogy Kate gyásza nem fog halványulni az idővel. Tudom azt mondják az idő minden sebet begyógyít, de nem nála. A dobozt pedig éppen ezért rakta az órába. -És ezt miért nem akarta elmondani nekem? Hogy ott a láda? Nekem is ideadhatta volna, de nem tette. -Félt. Félt, hogy nem hinnél neki, hogy még a halála előtt elkéne tűrnie, ahogyan eltávolodsz tőle, mert azt hitted volna, hogy megőrült. Félt a Teremtőtől is, mert azt hitte bűn a látomása, hogy ezért elkárhoz. Ezért nem mondott el semmit neked, hiszen még saját maga elől is titkolta. A fülledt meleg nem enyhült. A csend pedig, amely ez után következett mintha még nyomasztóbbá tenné az atmoszférát. Végül Rose megtörte a csendet. -Köszönöm, hogy elmondtál mindent. Legalább, ha nem is nyugodtam meg teljesen, de tisztábban látom a helyzetet. -Nincs mit megköszönnöd. Ez természetes. - mosolygott Carver. Rose is visszamosolygott, bár az ő mosolya inkább megfáradt és reményvesztett volt, mintsem örömteli.