Kívánj valamit!

13. rész: Otthon, édes otthon...

1

George erős, lüketető fájdalmat érzett a tarkójában, azután már csak a sötétség maradt. Valaki egy tompa tárggyal leütötte. Eszméletlen volt, de még mintha így is hallani vélte volna, Rose kétségbeesett kiáltásait és a nevetést. A feje lüktetett, képtelen volt ép ésszel gondolkodni. Egyszer már sikerült kirakni a szűrét, akkor újra sikerülhet. Rose eközben küzdött a láthatatlan ellen, aki közel sem volt már annyira láthatatlan, mint gondolta. Kate, vagyis csak látszólag ő, lassú léptekkel közeledett felé. Minden egyes lépésnél egyre nagyobb vigyorra húzta a száját. Nevetett. Az egykor tündéri kacaj, most sokkal inkább emlékeztette az ördögre. A rózsafüzér. Arra van szüksége, az átkozott nyakláncra. De nincs nála, pedig Mary óvva intett attól, hogy magától távol tartsa. Az utcán egy rendőrautó száguldott el és a kék piros fények hatására megcsillant valami a szekrény polcán, amely előtt esetlenül hanyatt vágódott. Egy feszület volt. Milyen jó, hogy az anyja oda tette, még annak idején. A gonosz egyre közelebb férkőzött hozzá. George eszméletlenül terült el a konyhát és a nappalit összekötő kis folyosón, ő most nem segíthet. A lába vérzett, egy seb volt rajta, mint egy harapás, de mégsem. A sötétben nem látta jól és a helyzet sem tette lehetővé, hogy jobban szemügyre vegye. Hason kezdett csúszni a kereszt felé. A hátára ugrott. Szinte súlytalan volt, mégis érezte a terhet. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Szóval ennyi a démonok súlya, az egész pokol tömegét magukban cipelik és ezzel emésztik fel az emberek lelkét. Mikor már az ujjai a keresztet érték, éles fájdalom hasított a hátába. Mintha ezernyi késsel szúrták volna át. Nevetett, de már nem látta hol van, csak abból következtetett, hogy még mindig rajta van, hogy még mindig érezte a hátán. A hangja eltorzul és már egyáltalán nem volt olyan, mint Kate hangja. Mély volt és hörgött. Rose-t a hátára fordította, melytől még jobban égni kezdtek sebei. Felordított, de azonnal eltakarta a száját. A fekete árnyék fölé magasodott. Ez nem lehet valóság, ez csak egy rémálom, ébredj Rose, ébredj! Ezzel nyugtatta magát, de ő is nagyon jól tudta, hogy nem csaphatja be magát. Ez a valóság. Rose próbálta magáról lerugdosni, de csak a levegőben kalimpált a lábaival. A küzdelmek közepette a kezeivel megtalálta, az időközben a földre lehullott feszületet. Amint a kezébe vette és felemelte, a démon egy - a pokol mélyéről feltörő - visítás közepette szétfoszlott. Amilyen gyorsan csak tudott talpra állt és odavonszolta magát Georgehoz. Ébresztgette, de úgy tűnt a férfi nem hallja.
-George! Hallasz? - könnyezni kezdett, nem veszítheti el a férjét is - George! Kel fel! Ébredj!
Még mindig a keresztet szorongatta. Meg kell próbálnia feljutni az emeleti szobájukba, hogy lehozza a Mary-től kapott rózsafüzért. Egy ideig George és a lépcső között járatta a szemeit, aztán elindult még mindig kúszva a lépcső irányába. George hideg ujjak tapintását érezte az arcán. Majd egy halk motyogás: apa, de lehet, hogy csak ezt akarta hallani.

2

John Carver Atya az igazak álmát aludta, mikor álmaiból felrázta a mobilja csörgése. A telefon csak egy telefonszámot közölt vele, de nem volt ismerős. Mindegy, lehet, hogy fontos, úgyhogy felveszi. Egy rekedtes, ijedt hang szólalt meg. Carver úgy emlékezett, hogy hallotta már, de - elképzelhető, hogy a fáradtság hatására - nem tudta megállapítani, hogy ki van a vonal másik oldalán.
-Carver? - rövid szünet - Segítsen nekik, bajban vannak!
-Elnézést, kivel beszélek? Ki van bajban?
-Rose és George White. Menjen! - letette.
Furcsa érzése támadt. Ismerte a hang tulajdonosát, mégsem emlékezett rá, hogy honnan, és hogy ki lehet az. Felkattintotta az ágy melletti lámpát. Nem égett. Még mindig nincs áram. A mobilján tárcsázta az ismeretlen szám alatt lévő személyt: Mary-t. Miközben kicsengett a telefon, remélni tudta csak, hogy nem telefonbetyár volt. De ha az is lett volna, honnan tudna a White házaspárról és szörnyű eseményekről, melyek körül veszik őket. Isteni jelnek is vehette volna, de Mary álmos hanga megszólalt a túloldalt.
-Carver? Mi a fene van már?
-Mary. Bocsánat, hogy felkeltem, de most kaptam egy fülest, hogy White-éknál baj lehet. Méghozzá nagy baj.
-Indulok, mehetünk az én kocsimmal. Két perc és ott vagyok. Addigra legyen készen, de Carver...
-Igen?
-Csak a füstölőt hozza és egy feszületet. Most nem lenne alkalmas balhézni.
-Értettem. Kint várlak. - letette.