Kívánj valamit!

3. rész: Rémálom

1

Rose egy sötét folyosó közepén áll. Egyedül van. Nem érez semmit egyet leszámítva: félelmet. Az utóbbi napokban sajnos volt szerencséje közelebbről megismerni ezt az érzést. A folyosó végén egy ajtó volt. Elindult felé, de hiába küzdött és futott, az ajtó egyre távolodott mígnem teljesen eltűnt. Egyetlen hang törte meg a vérfagyasztó csendet, egy hang, amit már ismert. Egyetlen mondatot suttogott, amely egyre hangosabb és hangosabb lett: Kívánj valamit! Kívánj valamit! Egyre csak kántálta. Próbálta megállapítani a hang forrását, de nem sikerült. Olyan volt mintha minden irányból jönne. Már csak a nevetést hallotta. A szíve olyannyira vert, hogy azt hitte menten kiszakad mellkasából. Sötét volt, kiáltani akart, de nem tudott – egy hang sem jött ki a torkán. Valaki megragadta a vállát és rángatni kezdte.

Felébredt. Az álomnak vége lett látszólag, bár Rose még mindig sokkos állapotban volt. Egész testében remegett és leizzadt. Sírt. A szobában sötét volt mégis látta, hogy valaki mellette ül és a nevét mondogatja. George volt az. Felkapcsolta az éjjeli lámpát.
-Rose, egy ideje próbállak már felkelteni. Sírtál és kiabáltál. Mi történt? – kérdezte aggódva.
-Csak egy rémálom volt. - a lámpa gyenge fénye mellett látta, hogy a férje tanácstalanul néz rá. – Ne aggódj, rendbe jövök. Nyugodtan feküdj vissza aludni.
Felpattant az ágyról és egyenesen a fürdőbe rohant. Megmosta az arcát és a tükörbe nézett.
-Mi történik velem? Még álmomban sem hagy nyugodni az az álnok vén kurva. – dühöngött.
A tükörképe egyszerre volt fáradt és rémült. Visszament a szobába, de George ugyanott ült. Nem értette mi történik a feleségével.
-Mit álmo…
-Hagyjuk. Nem akarok róla beszélni. – valójában nagyon is elakarta mondani, de a gondolatától is elszörnyedt. Így hát mégis visszafeküdtek aludni.

2

Reggel nyolc óra. Rose felöltözött, lement a konyhába és elkezdett reggelit készíteni. George már a gépe előtt ült.
-Jó reggelt George! – köszöntötte, de a férfi csak tovább bámulta a képernyőt, közelebb lépett hozzá – George?!
-Rose?! Felébredtél? – felállt az asztaltól és megölelte a nőt – Nem is vettem észre, hogy lejöttél. Hogy vagy?
-Sokkal jobban – és ezt már nem a hatás kedvévért mondta – kérsz reggelit? Kávét?
-Igen egy kávé jól esne, de nem eszek, ma nincs étvágyam. – visszaült az asztalhoz és folytatta a böngészést a laptopján.
A híreket olvasta: terrortámadás Szaúd-Arábiában – csak mellékesen megjegyezte magában
miközben ezt olvasta: „Hogy ezek nem bírnak megülni a picsájukon.” – globális felmelegedés és a mind meghalunk prófécia alcímmel, átfutotta az időjárás jelentést (további szárazságot ígért).
-Tessék, de vigyázz vele, még forró. – egy mosoly kíséretében a férfi elé tette a csésze kávét – ami azt illeti nekem sincs étvágyam.
-Azt elhiszem, nem tudom mi van veled a napokban.
-Nekem elhiheted, még én magam sem tudom.
Hosszasan hallgattak és csak a kávét szürcsölték.
-George… - kezdte nagyon halkan Rose mintha attól félne valaki meghallja – arra gondoltam, ma kimegyek a temetőbe, hogy friss virágot vigyek anyám sírjára.
George nem szólt semmit.
-Egyedül mennék, - folytatta – szóval, ha nem nagy gond akkor addig vigyázhatnál Kate-re. Nem akarok sokat időzni, sietek majd haza.
-Ahogy jónak látod, de jobban örülnék, ha magaddal vinnéd. Amíg nem vagytok itthon eltemetem Brunot. (A család házikedvence ugyanis nemsokkal hajnal után eltávozott az élők sorából és szebb vizekre evezett.) Jobb, ha nem mondjuk el neki rögtön.
-Szerinted azután, hogy megint látnia kell a nagymamája sírját, jobban fogadja majd, hogy a kutyája sincs többé? – kérdezte Rose enyhe haraggal a hangjában.
-Talán igazad van – ismerte el a férfi – de akkor sem nézheti végig ahogyan elföldelem.
-Vidd át Sarah-ékhoz (Kate legjobb barátnője) biztosan megengedik majd, hogy egy pár órát ott legyen.
A beszélgetésük itt abbamaradt, mert Kate a lépcső előtt álldogált és álmosan a szemét dörzsölgette, közben az ajándék maciját szorongatta.