Kívánj valamit!

9. rész: Úton a halál felé

1

Rose értetlenül nézett Kate-re.
-Ki van itt Kate? És mit sajnálsz? - elfordult egy pillanatra, hogy letörölje az éppen kicsorduló könnyeit. Majd mikor visszafordult Kate már nem rá nézett, csak előre bámult. Nem felelt anyja kérdésére, az arca fal fehér volt, a keze pedig még mindig szörnyen hideg. George próbálta összerakni magában a képet, hogy vajon mi is történik. Valahogyan semmi sem stimmelt, egy valamire tudott gondolni: a lánya talán megőrült. Ha ez valóban így van, (tegyük fel) gondolta George, akkor nem tudta milyen trauma válthatta ki azt. De ezt az elméletet hamar elvetette, mert ahogy ránézett Kate-re inkább a világ betegjének látta, mintsem bolondnak. A tekintete Kate-ről Rose felé vándorolt. A nő arca beesett volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, lesoványodott, szinte ugyanolyan állapotban volt, mint a lány, ha nem rosszabban. George úgy érezte, hogy akiket eddig az életénél is jobban szeretett, azokat most örökre elveszíti alig egy hónap alatt. Visszagondolt a sok boldogan eltöltött évre és könnyek kezdtek gyűlni a szemébe. Az ablak felé fordult, csakis egyetlen dologra tudott gondolni: bármi vagy bárki is művelte ezt a családjával nagyon megfogja bánni.
Egy emelettel feljebb - egy a negyvenes évei közepén járó - kedves arcú ápolónő lépett a liftbe, hogy elvigye Kate-et a laborba, Dr. Bosemann kérésére. A legalsó szintre érve megállt és egy fiatal orvosnak nyújtott át egy iratokkal megpakolt mappát.
-Itt vannak a 214-es szobában fekvő beteg vizsgálatainak eredményei. Úgy vélem elég bíztatóak.
Az orvos elmosolyodott és átvette az iratokat.
-Köszönöm Mrs. Olson, de nem kellett volna fáradnia. Úgyis éppen az irodámba készültem.
-Nem fáradtam, csak megláttam, hogy itt áll gondoltam akkor már odaadom. - azzal elsietett. Egyenesen a 146-os szoba felé igyekezett. A nyakában egy aranyláncot hordott, melyen egy kereszt volt és amely minden lépésnél a mellkasának csapódott a sietős léptei hatására. Ahogyan a kórterembe lépett megremegett, nagyon hidegnek találta a szobát. Ránézett az ajtó melletti digitális hőmérőre, a hőmérsékelt majdnem a fagyást súrolta. Kate az ápolónő felé nézett, tekintete azonnal a mellkasán pihenő arany keresztre tévedt. Mintha elgurult volna valami nála, teste megfeszült és még hidegebb lett.
-Jó reggelt! - köszönöt nagyon halkan - Kate White-hoz van szerencsém?
Mielőtt Rose vagy George szóhoz juthattak volna Kate válaszolt:
-Hozzám igen, de szerencséhez nem. - hangjában volt némi gúny, és a felnőttek úgy vélték, hogy a hangja megváltozott, sokkal mélyebb lett.
Az ápoló elengedte a füle mellett a megjegyzést és közelebb lépett.
-A nevem Mrs. Olson. Én kísérlek a laborba. Szükséged van kerekesszékre vagy van már elég erőd ahhoz, hogy a saját lábadon gyere? - kedvesen pillantott Kate-re, de a lány nem
válaszolt. Közelebb lépett hozzá.
-Ha ide akar jönni - kezdte Kate hörögve - akkor vegye le azt a nyomorult láncot a nyakából. - a mondat végére Kate hangja annyira eltorzult, hogy a saját szülei sem ismerték volna meg, ha nem látják ki beszél. Erre már nem tudott nem odafigyelni a nő, sem pedig a szülők. Az ápoló egy perc erejéig mozdulatlanul állt, aztán megint megindult a lány felé. Kate felszisszent és vicsorogni kezdett.
-VEGYE LE! - ordította magából kikelve és belemart Rose kezébe.
A körmeit erősen anyja kezébe mélyesztette mély nyomot hagyva maga után. Rose az ajkaiba harapott, de nem volt ideje a kezét tanulmányozni. Döbbenten figyelte az ordítozó lányát és arra gondolt hogyan változott Kate ilyen rövid idő alatt szörnyeteggé. Az ápoló levette az aranyláncát és az egyik székre tette. Kate ekkor már teljes erejéből rugdalta az ágyat és a körmével kiszakította az ágyneműt is.
-Hölgyem. - fordult a még mindig döbbent Rose felé - Fogja erősen a karját, adok neki nyugtatót.
Rose tette, amit kértek tőle, persze Kate közel sem örült neki. Ahogy meglátta az injekciós tűt azonnal kiabálni és rugdosódni kezdett. George is odasietett és a másik karját is leszorította. A lány próbálta megharapni, de az apja gyorsabb volt és befogta a száját. Mrs. Olson gyorsan végzett. A nyugtató tette a hatását, mert pár pillanattal később Kate ugyanolyan bamba képet vágva feküdt.
-Elnézést kérek a kellemetlenségért! - sajnálkozott Rose - Nem tudom mi van vele, nem szokott ilyen lenni. Őszintén szólva rá sem ismerek.
-Nem történt semmi. Csak egy kicsit megszeppent. Azonnal visszajövök, hozok egy tolószéket.
(Még hogy egy kicsit megszeppent, egyenesen megőrült.)
Nem sokkal később már a labor felé tolta Kate-et, Rose és George nem mentek vele.