Kívánj valamit!

18. rész: Túlvilági segítség

1

Másnap reggel nyolc óra húsz perc van. A nap süt, a környék csendes és békés, kivéve a White családot. Rose nem kelt fel az ágyból bár ébren volt egy ideje, továbbra is hallgatta férje egyenletes szuszogását. George, ahogyan este a telefonban Mary-nek, majd feleségének Rose-nak megígérte nem ment dolgozni, hogy Mary mindent elmondhasson nekik tervéről és a dolgok lehetséges végkifejletéről. Rose-ban vegyes érzések kavarogtak, egyszerre érezte magát izgatottnak és egyszerre érzett félelmet, hogy amit hallani fog lehet nem pontosan az lesz, amire számít. Ugyanakkor eldöntötte, bármi is legyen Mary és Carver Atya terve segíti őket, abban, hogy sikerülhessen, még akkor is, ha elborzad a hallottakon. A gondot valójában a lelki felkészülés jelentette. Leginkább most érezte édesanyja hiányát, aki mindig bölcs tanácsokkal árasztotta el, szörnyen hiányzott neki. Felidézte az Amy-vel töltött időszakot és könnyek szöktek a szemeibe. Elveszettnek érezte magát, aggódott a férje miatt, hogy talán neki is baja eshet és a lánya miatt is rémület gyötörte, hogy soha többé nem kapja vissza.
A folyosó őre, az ódon óra hatalmas robajjal jelentette a kilenc óra beálltát, a szokásosnál is hangosabban, amitől már George szemei is kipattantak.
A lehető leghalkabban öltöztek fel és intézték el a reggeli teendőiket, hogy Kate-et még véletlenül se kelthessék fel. Ez a tervük sikerülni látszott egy fél óráig, amikoris már indulni akartak, de Kate megjelent a nappali ajtajában. Rose nem is tudta mennyi ideje pontosan, hogy meredtek egymásra bambán, amikor George lépett közéjük, mintha bármelyik pillanatban hajbakaphatnának. A férfi határozott jelleme kizökkentette Rose-t, szinte már hipnotizált állapotából. Ránézett és egy bólintással megköszönte, hogy nem hagyta elveszni lánya végtelen sötét szemeiben.
-Indulhatunk? – kérdezte erélyesen.
-Hová mentek ilyenkor? – Kate egykor bársonyos hangja, most egy rekedt varjú hangján szólalt meg.
-Csak a belvárosba. Veszünk egy két dolgot a boltban. – Kate olyan szemekkel nézett, mintha pontosan tudná, hogy anyja hazudik – Meglátod, hamar hazaérünk. – küldött egy kedves mosolyt a lány felé Rose, de ő nem viszonozta.
-Tudom, hogy nem mondasz igazat! – vágta hozzá hirtelen.
George óvatosan, mintha üvegből lenne, megfogta felesége karját és vonszolni kezdte a főajtó felé. A nő lábai először nem akartak engedelmeskedni, de végül mégiscsak megmozdultak és követték férjét, mindezt úgy, hogy nem vette le a szemét Kate-ről.

2

Kate sokáig nézte, hogy szülei egyre távolabb kerülnek, majd a fehér ford eltűnik az utca
végén. A házat egy fekete sűrű anyag járta át, szemeivel végig pásztázta a környezetet, száját éktelen vigyorra húzva mutogatta tűhegyes fogait a bútoroknak. Egy pillanat erejéig megállt a folyosó őre előtt, mely régi megsárgult számlapjával és rozsdás mutatóival nézett rá vissza búskomoran. Tovább suhant. Le az emeletről, végül Kate mellett állapodott meg. Egy időre és együtt nézték a távolodó kocsi alaktját.

-George – kezdte halkan Rose, hangját majdnem elnyelte a motor zaja – nem akarom Kate-et elveszíteni. Ígérd meg, hogy segítesz megállítani ezt, bármi is legyen.
-Ne aggódj! Én mindenben segítelek majd, akárcsak Mary és Carver Atya. – nyelt egyet – Rose – csend, a nő nem felel – bármit is mondjanak, bármit is halljunk, remélem felkészültél. Én csak reménykedek abban, hogy nem lesz olyan borzalmas, mint ahogyan azt elképzelem.
-Miért te mire gondolsz?
-Kate lehet, hogy ebbe belehal. – folytatta George.
-Ezt nem mondhatod komolyan, Mary biztosan…
-Nem Rose! Lásd be, hogy lehetséges ez is. És ezt fogja mondani Mary is, ha nekem nem hiszel akkor legalább neki hidd el.
-NEM AKAROM ELHINNI! – ordította magából kikelve Rose.
Egészen addig míg meg nem érkeztek Carver Atya házához, egy szót sem szóltak egymáshoz. George érezte, hogy ha Kate meghal, akkor a felesége vagy öngyilkos lesz vagy idegösszeroppanást kap. Egyszer már majdnem el kellett temetnie a lányát, másodjára már nem fogja átvészelni.