Kívánj valamit!

2. rész Kívánj valamit!

1

Rose végül mégiscsak bement az üzletbe. Szeme automatikusan megakadt egy személyen: az idős asszonyon, akivel a múltkor összetalálkoztak. Nem sok kellett hozzá, hogy ne fordítson azonnal hátat és a leggyorsabb tempót felvéve el ne hagyja a nagynak semmiképpen nem mondható helyiséget. Úgy döntött – hogy figyelmét elterelje – megnézi a születésnapi torták kínálatát. Kate a csokitortát szerette a legjobban, de akadt köztük: fekete erdő, áfonya, vagy éppen narancsos répatorta. Rose alig tudott választani, hiszen mindegyik nagyon finomnak nézett ki. Miközben az édességeket csodálta és próbált közülük egyet kiválasztani, észre sem vette, hogy az ijesztő külsejű asszony őt figyeli hosszú perceken keresztül. De ekkor egy hang szólalt meg közvetlenül mellette:
- Nos, ki az ünnepelt?
Rose ijedten pillantott a mellette álló fiatalemberre – mint később kiderült ő az eladó – aki csak kedvesen mosolygott.
- A lányomnak lesz. – felelte – Már korábban kinézte magának ezt itt. – mutatott rá egy zselé bevonatú krémes süteményre.
- Remek választás. – mondta továbbra is vidáman a férfi, majd elvitte, hogy becsomagolja.
Rose a kasszához állt, hogy fizessen és eközben elég feltűnően nézte az öreg nőt, aki időközben helyet foglalt a karosszékben.
- Biztos ez a törzshelye – gondolta Rose magában.
Kifizette a tortát, átvette majd amilyen gyorsan csak tehette, szinte elrohant az üzletből. Egy pillanat erejéig ugyan még megállt a kirakat előtt és benézett, ahol az öregasszony vérfagyasztó vigyorgásával találta szembe magát (ezzel megvillantva egészen hiányos fogsorát). Rosenak több sem kellett, még gyorsabbra fogta lépteit és elindult haza.

2

Már félúton járt hazafelé amikor egy nagyon nyomasztó érzés fogta el. Követik! Rose megfordult, hogy megbizonyosodjon róla feltevése, miszerint valaki ártó szándékkal akarja megközelíteni hamis. Így is volt, senki nem volt mögötte, sem előtte, de még az út túloldala is üres volt. Az időjáráshoz képest, amely a nyár eddigi napjaitól különbözött – hiszen nem volt annyira meleg mégis kellemes volt – az utca teljesen kihalt volt. Még a gyerekek sem játszottak a friss levegőn, ami még kísértetiesebbé tette Rose számára a helyet. Folytatta az útját, de az érzés nem múlt el, sőt a nyomasztó érzésből lassan félelem lett. Közben észre sem vette, hogy már nemcsak sétál hazafelé, hanem egyenesen rohan. Rettegett. Valaki követi és minden lépését figyeli, biztos volt benne. Ezt a gondolatot csak még ijesztőbbé
tette, hogy nem látta ki a rejtélyes figyelője. Másodjára is hátra fordult viszont most sem látott senkit. Ha valaki látta volna Rose-ot ezekben a percekben azt hihette megőrült. (Bár maga Rose is kezdte így vélni.) Amikor harmadjára fordult meg, akkor már látta, hogy a félelme beigazolódott.
- Az a vén banya. – dörmögte az orra alatt.
Az öreg úgy követte, hogy szinte nem is lépkedett, hanem lebegett a talaj felett (de lehet, hogy Rose ezt már csak félelmében képzelte be). Így vagy úgy, de le fogja rázni a vénlányt. Az ijedelem közepette, Rose szinte majdnem továbbfutott a házuk előtt, de idejében észrevette, hogy megérkezett a céljához. Haza ért, épen és egészben (ha a lelki traumáról nem beszélünk). Őrült tempóban rontott be a kerítéskapun, de ekkor megragadta valaki a karját és hátrarántotta. Rose ijedtében majdnem elüvöltötte magát. A vénasszony, azaz átkozott banya. Vicsorgott és meresztette a szemét Rose-ra. Majd megszólította:
-Kedvesem úgy elrohantál alig bírtam veled lépést tartani. - vigyorgott tovább. De az már más dolog, hogy épp ezt akarta elérni Rose, nem is igazán értette, hogy nem tudta lehagyni.
- Ott hagytad a boltban aranyom. – és egy „kedves” pillantás kíséretében egy piros pénztárcát nyomott Rose kezébe. Alig tudott szóhoz jutni, amit nem is tudott elönteni, hogy a riadalom vagy a meglepettség okozott inkább. Végül elvette a tárcát és siketült egy halk „köszönömöt” kipréselnie az ajkai között.
- És lenne még itt valami! – majd egy csomagot nyújtott át – Teljesen véletlenül hallottam a cukrászdában, hogy a lányának van ma a születésnapja. Egy kis ajándék neki.
-Nagyon köszönöm, hogy gondolt rá, de attól tartok nem fogadhatjuk el. – Rose befejezettnek tekintette a beszélgetést és menni készült. Az asszony azonban tovább folytatta monológját:
-Dehogyisnem! Fogadd csak el, – mosolygott – csak egy plüssmaci van benne. Minden gyerek szereti a plüss játékokat.
Rose – vonakodva bár – de elvette a felé nyújtott születésnapi ajándékot. A csomag ahhoz képest, hogy tudta mi van benne meglehetősen nehéznek bizonyult számára.
-Hát akkor köszönöm a nevében is – megpróbált egy erőltetett mosolyt elővarázsolni több-kevesebb sikerrel – további szép napot!
A nő nem mondott semmit, csak állt és figyelt. Rose azon kapta magát, hogy ismét eluralkodik rajta a félelem, ezért bezárta a kerítéskaput és elindult a lakás felé. Ahogy belépett a bejárati ajtón a nappaliba ment, a csomagot hanyagul az egyik szekrénybe dobta, a tortát az asztalra tette, majd kinézett az ablakon. Még mindig ott állt, figyelt és persze mint mindig, vigyorgott. Mintha tudta volna, hogy Rose az ablakból nézi őt. Egy kis idő elteltével elcsoszogott a ház előtt azzal a szokásos „fáj mindenem, mert vénülök” járásával. Már az ablakból sem lehetett látni, de ez nem nyugtatta meg. Leült a kanapéra és csak meredt maga elé.