Kívánj valamit!

4. rész: Kilenc évvel később

1

A kislány, akit megismerhettünk történetünk elején, mostmár egy gyönyörű nagylánnyá cseperedett. Jelenleg Sarah-val – gyerekkori barátnőjével – sétálgatnak Huntsville városának egyik forgalmas utcájában.
-És mi helyzet „tudjuk kivel”? (tudjuk ki valójában Tom volt, Kate és Sarah osztálytársa) – kérdezte Sarah nevetve, de közben a kezét a szája elé tartotta, így Kate csak sejtette, hogy nevet.
-Mondtam már, hogy semmi. Apám meg is ölné, ha hazaállítanék vele. – mostmár ketten együtt nevettek és nem érdekelte őket a rengeteg rájuk szegeződő értetlen tekintet.
-Egyépként is, mióta szünet van nem is beszéltünk egy szót sem, és a suliban is csak köszönőviszonyban vagyok vele.
-Te igen, de vajon ezt ő is így gondolja? – kuncogott tovább – És csak azért nem beszéltetek egymással évzáró óta, mert nem írtál neki vissza.
-Na jó igazad van. Valóban keresett, de én nem akarok vele beszélni.
-Te tudod. De szerintem helyes srác. – mindketten egymásra mosolyogtak, majd hazafelé vették az irányt. Amíg az otthonaik felé tartottak, felvetődött egy érdekes kérdés közöttük.
-Kate lehet egy kérdésem? – kezdte Sarah.
-Kettő is.
-Te hiszel a szellemekben? Vagy ilyesmi dolgokban? – a lány hangja kicsit megremegett.
-Nem is tudom. Sosem gondolkodtam ezen. Anya azt mondta, hogy mikor hatéves voltam egy nénihez beszéltem a szobámban, aki a székemben ült. Elvileg ő nem látta, csak én. Kicsit utána olvastam ennek a neten és azt írták, hogy a gyerekek öt-hat éves korukig képesek látni az elhunytakat.
Közben elkezdett besötétedni, a lemenő nap vörös színre festette az eget. Az utcai lámpák sorban egymás után világították be az utcát, amely a két lányon kívül teljesen néptelen és csendes volt, már-már rémisztően csendes.
-Gondolod, hogy a néni, akit láttál egy elhunyt szelleme lehetett? – kérdezte halkan Sarah.
-Nem tudom, lehet. Nem nagyon emlékszem rá. – vonta meg a vállát Kate.
Megérkeztek Sarah-ék lakásához.
-Biztos nem jössz be egy kicsit? Apu szívesen hazavisz autóval, ha gondolod.
-Nem köszönöm, nagyon kedves vagy. Haza érek még mielőtt teljesen besötétedne.
-Rendben ahogy gondolod. De ha megérkeztél akkor írj, hogy rendben vagy, oké?
-Oké!
Megölelték egymást, és elköszöntek. Kate ezután egyedül indult el otthona irányába.

2

Kate befordult abba az utcába, ahol a házuk is volt. Valójában nem tartotta be, amit Sarahnak mondott, hogy még teljes sötétedés előtt hazaér. Ez az éjszaka más volt. A csillagok nem látszódtak, így Kate arra következtetett, hogy el van borulva az ég és igaza volt, nem sokkal később elkezdett cseperegni az eső. Valahol már tombolhatott a vihar, mivel hallotta, hogy dörög az ég és néha látta egy-egy villám fényét is a távolban. Sietősre fogta, nem akart elázni, közben pedig érezte, hogy remeg a telefonja. Tudta, hogy ha az anyja vagy az apja hívja nem jó ötlet felvenni, ha pedig Sarah az akkor neki meg majd ír egy üzenetet, ha már a szobájában ül és tv-t néz. Az eső egyre jobban esett. Hamarosan meglátta a házukat körbe kerítő díszes kaput. A ház főbejáratáig már futólépésben tette meg az utat és közben arra gondolt, hogy ezért hatalmas szidást fog kapni, meg egy nagy büdös pofont az apjától amiért nem ért haza időben és még el is ázott. Berontott az ajtón. Látta, hogy George fel és alá járkál a nappaliban, Rose pedig idegesen az asztalnál ül. A lányuk megérkeztére mindketten azonnal odasiettek.
-Van fogalmad arról, hogy mennyi az idő? – kérdezte George, de a választ már nem várta meg, csattant a pofon. Az ütés akkora volt, hogy Kate majdnem elesett.
-Apa, én siettem, hidd el. De elkapott az eső. – a lány az arcára szorította a kezét, ezért alig lehetett érteni, amit mond. George mintha meg sem hallotta volna, már lendítette a kezét a második pofonra. Kate szerencséjére, Rose elkapta a férfi kezét, így csak egy mérges pillantást vetett a lányára majd neki szegezte a mutató ujját.
-Figyelmeztetlek kishölgy! Még egy ilyen és a pofontól nagyobb verésben lesz részed. – ennyivel le is tudta a beszélgetést és leült a nappaliba, de valamit még morgott az orra alatt.
-Kate, legalább a telefont felvehetted volna, ha hívlak! Nagyon megrémítettél! – Rose, férjével ellentétben csak megölelte lányt.
-Miért kell ennyire kiakadni? Elvégre még életben vagyok és nem haltam meg útközben. Kitépte magát anyja karjai közül, felszaladt az emeletre és magára zárta szobája ajtaját. Elővette a telefonját és írt egy üzenetet Sarahnak:
„Hazaértem, de közben eláztam, mert elkezdett esni a rohadék eső. Apám meg jól felpofozott amiért későn érkeztem. Jó kis estém lesz így, azt hiszem.”