Kívánj valamit!

8. rész: Megszállva

1

A félelem nem szűnik meg. A White család lakásán hűvös csend ül. Az éjszaka végtelennek tűnik, a pedig hajnal távolinak. Kate az ágyán ült némán, nem jött a szemére álom. Hallgatta, hogyan fújja odakint a szél a fák lombjait, de a házban lévő összes neszre megriadt. Egyre csak az járt a fejében, hogy mi idézte elő ezeket az eseményeket és, hogy a nő, akit az utcán láttak valójában halott volt. Elgondolkodott azon is, hogy talán ő is azok közé tartozik, akik látják az elhunytak lelkét. De az is érdekelte, hogy a név hallatán az anyja miért viselkedett, olyan furcsán, és miért nem látta a rengeteg vért a fürdőszobában. Mindez lehet meg sem történt, csupán Kate képzelete játszadozott vele. Nem, az nem lehet. Talán olyasvalakitől kellene segítséget kérnie, aki jártas az ilyen dolgokban. A folyosón megreccsent a padló, majd kinyílt valamelyik ajtó. Felkapcsolta az éjjeli lámpáját és kezébe vette a kis zenedobozt, mely nagymamája utolsó ajándéka volt, mielőtt távozott volna. Őt is meglepte, hogy ennyi év után sem enyhül a fájdalom, amely az elvesztésével járt. Nem indította el, csak nézte. Aztán hirtelen a cetlire gondolt, amelyet anyja talált és amely megmentette az életét. Amíg a fürdőben volt addig senki sem járt a lakásban. Legalábbis ő nem tudott róla. De tegyük fel, hogy valaki mégis járt bent, honnan tudatta volna hogy éppen hatalmas bajban van az emeleten és miért nem sietett a segítségére rögtön, ha tudta, miért csak egy üzenetet hagyott? Túl sok volt a kérdés Kate fejében, de az, hogy nem tudta a válaszokat rá nem hagyta nyugodni. A folyosóról újabb ajtó nyikorgást és recsegést hallott. Majd mintha valaki lépkedne. Biztosan csak az anyja vagy az apja ment ki a mosdóba. Az idő már fél négy felé járt. Körülbelül egy óra múlva kel fel a nap, úgyhogy lekapcsolta a lámpát és megpróbált aludni, ha csak egy kicsit is.

2

Arra ébredt, hogy iszonyatosan fáj a feje. Megnézte az időt, de alig telt el egy negyed óra. Nagyon fázott, és hallotta, hogy sípol a füle. A francba is be kell vennie egy gyógyszert különben lerohad a feje. A zenedoboz a földön volt, leeshetett miközben oldalra fordult. Feltette a polcra, ahol eredeti helye volt, a régi barna plüssmaci mellé. Éppen kilépett a szobája elé a folyosóra amikor, a padló megreccsent mögötte. Megfordult de semmit sem látott, letudta annyival, hogy régi a ház és bizonyára ezért recseg az egész. Ez gyakran megesett és már nem lepődött meg rajta. Ahogyan a lépcső felé közeledett a feje egyre jobban fájni kezdett és olyan érzése volt, hogyha lenéz a lépcsőn, látni fog valakit. Lenézett. Senki. Persze, hogy senki. Nincs itt semmi és senki a szülein és rajta kívül ebben a házban. A konyhába ment és kivett az egyik fiókból egy piros kis dobozt és kivett belőle egy szem tablettát. Töltött magának egy pohár vizet, majd bevette a gyógyszert. Valaki mögé lépett.
Nem fordult meg, mert nem tudta mire számítson. Valaki megérintette a vállát. Most már a fénysebességet megszégyenítve pördült meg. Azt gondolta, hogy megint a sötét árnyékkal fogja szemben találni magát, de ettől az igazság sokkal rosszabb volt, mert senki sem állt mögötte. Néma csendben állt a konyhapult mögött. Megmozdulni sem mert. Tudta, hogy nem bolondult meg mert érezte, hogy valaki mögé lép és megérinti. Feszülten kémlelte a helységet. Az utcáról beszűrődő utcai lámpák fénye csak még félelmetesebbé tette a konyhát. A félhomályban minden tárgyra egy-egy alakot képzelt. Percről percre fogta el a rettegés. Bár senkit sem látott érezte, hogy nincs egyedül. A nappaliban megmozdult az egyik szék az üvegasztal mellett. Alig észrevehetően Kate felé kezdett araszolni a láthatatlan dolog. Belemarkolt a karjába. A lány csak annyit látott, hogy a karja el kezd vörösödni, olyan volt mintha egy nagy kéz erősen megszorítaná, egyetlen különbséggel: nem volt kéz. Kate ijedtében elesett. Amilyen gyorsan csak tudott feltápászkodott és rohanni kezdett a lépcső felé. Az üvegpohár nagy csörömpöléssel ért földet és apró darabokra tört.