What If I Lie? (Loki ff Hun)

19. fejezet

-Be kell mennem hozzá.

-Nem.

-Mi az hogy nem?

-Azt jelenti, hogy nem teszed be azon a küszöbön a lábad, vagy többet megmozdítani se tudod majd.

-És miért is?

-Találgass.

-Ne már, Natasha. Tudod, hogy ő is beengedne.

-Biztos vagy te ebben?

-Én...

Éles fájdalom hasított a fejembe, és a hangok kitisztultak. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak hunyorgásra futotta. Felettem fényesen világított egy lámpa. Felnyögtem, mert ez eszembe juttatta a történteket. A kereszteződés. Az alak az út másik oldalán. Lefordultam, de két fényszóróval találtam szembe magam. És ezután minden sötét. Karambolom volt? Mennyi ideig lehettem kiütve?

Megpróbáltam felülni, de a testem nem engedelmeskedett. Ekkor vettem észre, hogy csövek állnak ki a karomból. Egy kórházban vagyok? Az agyam lassan kattogott, ahogy megpróbáltam feldolgozni a helyzetet.

Körülnéztem. Igen, ez határozottan egy kórház.

-Igen? Te mi? Hm? Csak mert amióta otthagytad... - a másik hang nem engedte, hogy befejezze a mondatot.

-Azt hiszem felébredt.

Egy másodperc se telt el, ajtónyitódást hallottam, és a látószögembe Nat lépett be. Az ágyam mellé lépett, és mintha a szemeiben könnyek csillogtak volna.

-Mandy?

-Szia, Nat - próbáltam érthetően beszélni, de a hangom csak suttogásként csengett.

-Ó, egek! De jó, hogy felébredtél! - közelebb lépett, és mintha azon gondolkodott volna, hogy megöleljen-e.

-Meddig nem voltam magamnál?

-Három hétig kómában voltál. Az orvosok azt mondták, hogy a legtöbb csontod már be is forrt, de az elméd... Azt mondták, hogy lehet, hogy... - elcsuklott a hangja, de nem akartam, hogy megpróbálja befejezni a mondatot.

-Semmi baj, Nat. Itt vagyok.

-Jaj, nem neked kéne vígasztalnod - ekkor megtörölte a szemét, és összeszedte magát. Az előző fájdalomnak a szemében már nyoma se volt - Megyek, szólok Tonynak. Éppen elment aludni a váróban.

-Azóta itt rostokoltok? - hirtelen bűntudatom lett.

-Ezzel most ne foglalkozz. Majd később mesélek. Ó, bakker, az orvosnak is kéne szólni! - fogta meg a fejét és rám nézett. Felnevettem volna, ha a testem engedte volna - Egy pillanat és jövök - ezzel óvatosan homlokon csókolt és kiviharzott a kórteremből. Kihasználtam a pillanatot. Mintha már jobban magamhoz tértem volna, a fejemet már tudtam mozgatni. Az ajtó felé néztem. Mellette a falon egy nagy ablakon keresztül ki lehetett látni a váróba. Gondolom Tony egy külön, elkülönített részt kért, mert nem láttam rajtuk kívül mást. És az ablak megmagyarázta, hogy hogyan vették észre zárt ajtóval, hogy felébredtem.

Várjunk csak...

Megpróbáltam felidézni a hangot, akivel Natashát hallottam beszélni, de elveszett a gondolataim tengerében. Ki lehetett az? Akárhogy is kerestem a választ, nem találtam. Az agyam túl fáradtnak tűnt.

Jobb dolgom híján az ablakon keresztül néztem, hogy Nat odamegy Tonyhoz, és felkelti. Láttam, hogy mond neki valamit, amire Tony felkapja a fejét, és az ablak felé néz. Felém. Megpróbáltam kicsikarni magamból egy mosolyt. Ő erre rögtön felpattant, és beviharzott a szobába.

-Mandy! Jól vagy? Kell valami? Natasha, szólj már az orvosnak! - szólt hátra a válla felett, amire távolról csak egy "azt csinálom, na"-t kapott válaszul. Egy kuncogásfélét halattam. Tony újra rám irányította figyelmét. - Soha többet ne csinálj ilyet, rendben? De most komolyan beszélek, Amanda. Mindannyiunkra ráijesztettél. Nagyon.

-Hidd el, nem volt szándékos - forgattam meg a szemem.

-Majd ha meggyógyulsz akkor jobban lecseszlek amiért nem hallgattál rám.

-Igen, ezt gondoltam - fintorodtam el. Ekkor lépett be az orvos. Megvizsgált, és megnézte az állapotom, majd behívta Tonyt és Natashát, hogy mindegyikünket tájékoztasson az eredményekről.

-Szóval, mint már mondtam, a csontjai teljesen beforrtak, és nincs jele zúzódásnak, vagy más sérülésnek, ám az elméjének pihennie kell. Még minimum hétig bent kell maradnia fekvőbetegként, és pihennie. Még nem szabad leterhelni. Egy hét után megint kivizsgálom, és ha eleget javult az állapota, akkor elmehet, de akkor is nagyon figyelni kell rá, és nem szabad megerőltetnie magát, de ezt majd ráérünk bővebben megbeszélni, mikor eljön az ideje - magyarázta, bele-bele pillantgatva a papírjaiba.

-Rendben, köszönjük, doktornő! - mosolygott rá Natasha. Az orvos visszamosolygott, majd kiment az ajtón.

-Öhm, Nat, ki van még itt? - olyan volt, mintha láttam volna egy alakot az ajtóval szemben, de nem voltam magamban biztos.

-Mindenki járt már nálad, de csak kevesebb időkre, és felváltva voltunk bent.

-Nem, nem. Most ki van itt? Van ott kint valaki, az előbb láttam, ahogy kinyílt az ajtó - próbáltam nyújtózkodni, hátha újra meglátom, de az ajtó már becsukódott.

-Senki - vágta rá Tony. Összevontam a szemöldököm a hangszínén.

-Most ne foglalkozz ezzel, pihenned kell - simította meg a homlokom Nat - Ígérem, a többiek is majd meglátogatnak a hét során.

-Hát rendben - az is lehet, hogy csak rémeket látok. Lehet, hogy tényleg csak aludnom kéne, hátha akkor jobban kitisztul az agyam.

-Szia, Mandy! - ezzel mindketten elhagyták a szobát. Helyezkedtem egy kicsit, majd behunytam a szemem, és én is meglepődtem, hogy mennyire fáradt vagyok. Azonnal elnyomott az álom.

---

-De komolyan. Nyugodtan elmehetsz. Úgyse fogunk beengedni, csak felzaklatnád - Natasha tompított hangjára keltem. Körülnéztem, de nem láttam, szóval valószínűleg az ajtó előtt beszélt. Megdörzsöltem a szemem, és próbáltam felébredni, hogy jobban halljam a hangokat.

-Nem megyek el. Mégegyszer nem - ugyanazzal beszélt, mint tegnap, de a hangját még mindig nem ismertem fel, ami nagyon irritált.

-Nos, be se mész, szóval nyugodtan szobrozhatsz itt kint.

-Ha ez kell, legyen. De szeretném tudni, hogy jól van. Szeretném látni. Nem szabadott volna elmennem - hangja tele volt bűntudattal és megbánással.

Gyerünk, Amanda. Emlékezz! Olyan ismerős volt a hangja, de nem tudtam felismerni.

-Késő bánat. Már megtetted, és összetörted vele.

-Ne hidd, hogy nekem jobb volt. Minden nap vissza akartam jönni. Minden egyes nap. De úgy gondoltam, hogy így nagyobb biztonságban lesz.

-Mit ér a szeretet, ha nem kockáztatunk? - Nat hangja mintha enyhült volna. - És ha itt maradsz, akkor is lehetett volna biztonságban. De így csak mindkettőtöknek ártottál.

-Tudom - az illető ezt suttogva mondta, így sokkal nehezebb volt meghallanom. - Mostmár tudom.

-Akkor gondolom azt is tudod, hogy nem lesz boldog először, mikor meglát?

-Igen.

-Ezért nem engedlek be. Nem szabad leterhelni, mert visszaeshet.

-De nem fogok elmenni. Majd ha jól lesz... Nem akarok mégegyszer eltávolodni tőle.

-Az már a te döntésed, de ez még az enyém. Remélem megértetted.

-Persze. Én sem akarom, hogy megint rosszabb legyen az állapota.

Ekkor elhallgattak mindketten, és a következő pillanatban nyílt az ajtó. Natasha lépett be rajta. Még mielőtt becsukódhatott volna, megláttam az alakot, akivel Nat beszélt, ugyanazt, akit tegnap is látni véltem. Mostmár tisztán ki tudtam venni minden egyes vonását.

Loki volt az.