What If I Lie? (Loki ff Hun)

17. fejezet

Reggel mintha Loki csendesebb lett volna, de ezen kívül nem igazán volt fura. Egészen addig, amíg egyszer csak - teljesen random - felpattant. 

-El kell mennem. - mondta határozottan.

-Mi? Hova mész? - álltam fel én is értetlenkedve.

-El. - felelt szűkszavúan. Nem értettem az egészet. Teljesen hirtelen jött. Tegnap még minden oké, aztán most elmegy?

-És meddig leszel távol? - ekkor kezdtem rosszat sejteni.

-Sokáig. - nézett a szemembe. 

-Most... Loki, én ezt nem értem. Mi ütött beléd? - néztem rá mostmár kétségbeesetten.

-Csak elmegyek. Ez a te érdekedben van, hidd el.

-Mi az hogy csak az én érdekemben van? Azt mondtad, sose hagysz el! Pont tegnap mondtad! - hitetlenkedtem. Nem csinálhatja ezt!

-És mi van, ha hazudtam? Hm? Ha az egész egy nagy hazugság? - tárta szét a karját, hangját kissé felemelve.

-Loki... 

-Manda, eddig mindenki, akit közel engedtem magamhoz, megsérült, meghalt, vagy már utál. Nem akarom, hogy bajod essen. 

-És ezért elmész? - gombócot éreztem a torkomban, és el se akartam hinni amit hallok. 

-Igen. - mielőtt még reagálhattam volna, csettintett egyet és egy zöld villanással eltűnt. Én kikeredett szemekkel néztem a hűlt helyét. Most... Most ez tényleg megtörtént? 
Ugyanolyan tekintettel leültem a kanapéra, és megfogtam a fejem, hátha úgy össze tudom kapni magam. Egyelőre nem tudtam semmit csinálni, csak magam elé meredtem, a fejemet fogva, teljes extázisban. Nem akartam, nem tudtam elhinni. Tényleg itt hagyott? 
A következő fázis a realizálás volt. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Tényleg itt hagyott. Pedig tegnap... Megígérte. A szemembe mondta. De most azt állította, az egész hazugság. Nem bírtam tovább, a könnyeim már patakzottak az arcomon. Zokogva tárcsáztam Nat számát.

-Igen? 

-N-nat... - próbáltam kinyögni valamit. Ő rögtön észrevette, hogy valami van.

-Mi az? Mi történt? Kit ásunk el? Gyerünk, Mandy, mondjad. Szaladok. - a vonal végéről hallottam, ahogy előkeresi a kulcsát, és valamit matat.

-Loki... Ő... E-elment... - mondtam ki nagy nehezen.

-Megölöm azt az embert! Esküszöm... - és itt papírra nem illő szitokszavakkal illette. - Pár perc és ott vagyok. Tarts ki Mandy! - tette le. Én csak hátradőltem és átkaroltam a térdeimet. Nem érhet véget. Pár perc múlva - ami nekem csak pár másodpercnek tűnt - hallottam, hogy Nat zörög a kulcsokkal. Berohant a nappaliba, és rögtön odaszaladt hozzám.

-Ne, ne, ne. Ne sírj. - ölelt át - Mandy, semmi baj. Nem lesz semmi baj. Feleslegesen sírsz. 

-A-azt mondta... Azt mondta, hogy az e-egész egy h-hazugság volt - zokogtam fel - Nat, itt... Itt h-hagyott - szorítottam magamhoz erősen - És nem jön vissza... Nem jön vissza.

Az éjjel Nat még ott maradt mellettem, és vígasztalt, de másnap elhatározta, hogy elrángat magával.

-Gyere már, Mandy. Nem foglak itt hagyni egyedül ilyen állapotban. Megyünk a bázisra. - pattant fel.

-D-de a munkahelyem...

-Majd szólunk nekik, hogy betegszabadságon vagy pár hétre. 

-D-de... - próbáltam érvelni, de semmi se jött a számra. A gondolataim csak Loki körül forogtak.