Nélküled nem megy

23.rész

Mire lenyugodtam, ismét nyílt az ajtó....

Apa lépett be rajta, nyomában Deborahval. A mellettem fekvő fiúval, egyszerre ültünk fel az ágyon, várva, hogy mi fog következni. Apám és Debh is leültek egy-egy székre, egyenesen velünk szemben. Most jobban meg tudtam őket figyelni. Deborahn egy hosszú, testhez simuló vörös ruha díszelgett, gyönyörű arany lánccal a nyakában. Sötét haja loknikban omlott a vállára. Sharon kiköpött anyukája, de a gyönyörű mosolya pontosan olyan volt, mint a mellettem elhelyezkedő fiúé. Arca gondterhelt volt, akárcsak apáé. Tényleg sajnáltam, hogy ennyi fejfájást okoztunk nekik.

– Gyerekek, nem is, inkább fiatalok. Hiszen már ti is felnőtt korba léptetek. Na mindegy, szóval csak az miatt jöttünk, hogy elmondjunk és kérdezzünk pár dolgot. Tudjuk, hogy nagyon nagy köztetek a szerelem, vagy bármi is ez, ami végig megy rajtatok. Mi támogatunk titeket, mert mindkettőnk számára a boldogságotok a legfontosabb. Viszont tudni szeretnénk, hogy megéri-e kiállnunk mellettetek az ilyen helyzetekben, ami lent is történt az előbb. Remélem, hogy ez nem csak egy fellángolás, hogy ezért nem rúgtok fel egy testvérséget. Az nyilvánvaló, hogy Becca túlreagálja ezt az egészet. Sőt, visszaírattam a pszichológushoz, mert esküszöm megszállott lett, de nyugtassatok meg, hogy ez itt, ami most megy, nem egy hülye kamasz szerelem — apa tényleg nagyon aggódott, ahogy Noah anyukája is.

– Anya, Bob, még mi sem tudjuk igazán, hogy mi ez. Randizgatni szeretnénk, jobban megismerni egymást. Azt tudom, hogy kedvelem Destinyt. Ahogy azt ma is elmondtam. Úgy gondolom, hogy mindkettőnk számára megéri a küzdelem — az utolsó mondata után rám pillantott.

– Minden szava igaz. Én esküszöm megpróbáltam távol maradni tőle, de képtelen voltam. Azt hiszem, hogy túlságosan kedvelem Noaht — lesütöttem a szemem, még véletlenül sem néztem a többiekre.

– Mi csak ennyit akartunk tudni. Támogatunk titeket — Debh végigsimított mindkettőnk arcán, majd felállt.

Apa megveregette Noah vállát, majd elém guggolt. Hosszú idő után azt éreztem, hogy hiányzik. Szomorúan a vállába fúrtam a fejem, ő pedig szorosan átölelt.

– Szeretlek drága kislányom. Bármit is teszek, azt csakis értetek csinálom. Hidd el nekem — hangja megtört volt.

– Én is szeretlek apukám!

Mindketten távoztak, leoltottam a villanyt, majd visszadőltünk az ágyba. Noah kinyújtotta a karját, én pedig azonnal odabújtam és mellkasára hajtottam a fejem. Egy darabig így feküdtünk. Mind a ketten csak bámultunk ki a fejünkből. Én teljesen elmerültem a gondolataimban. Annyi mindent lejátszottam a fejemben újra és újra. Mardosott a bűntudat, hogy ilyen helyzetbe hoztuk a családunkat. Sőt, azon gondolkoztam, hogy véget kell-e vetni ennek az egésznek. Visszafeküdtem a fiú mellkasáról a karjára, és ahogy bámulta a plafont, jobban szemügyre vettem. Annyi minden történt velünk az elmúlt hónapokban, annyiszor próbáltunk távol maradni egymástól. Soha nem sikerült, mert ahogy mondtam is anno, úgy vonzzuk egymást, mint egy mágnes. Tényleg nem éreztem soha ehhez hasonlót. Noahnak már sok lánnyal volt dolga, mégis azt éreztem, hogy velem más a helyzet. Belegondoltam abba is, hogy mi lenne ha nem érinthetném többet a borostás arcát, nem nézhetnék többé olyan bizalmasan a tengerkék szemeibe, amik minden nap rabbá ejtenek. Nem bújhatnék többet a védelmet nyújtó karjaiba, nem hallgathatnám esténként az egyenletes, nyugtató szuszogását. Fájt ahogy ezekbe belegondoltam, nem akartam.

– Noah, figyelj — szólítottam meg halkan a fiút, mire ő rám vezette a tekintetét a sötétben. Az éjszaka fényei világították meg az arcunkat csak.

– Mondjad Destiny — láttam ahogy édesen elmosolyodott, és várta, hogy mit szeretnék mondani.

– Nem gondoltál még arra, hogy ezt abba kéne hagynunk? — idegesen harapdáltam a szám szélét.