Nélküled nem megy

25.rész

Miközben eggyé váltam a dallal, apa és Deborah is kijött a nappaliba. Nem foglalkoztam semmivel, csak teli torokból énekeltem. Ez volt az, amit mind idáig kerestem, a búcsú. A búcsú amely sosem adatott meg, de anya erre is gondolt, mindenre gondolt. Olyan boldogság és szomorúság járt át egyszerre, hogy attól féltem, ha abbahagyom a játszást, egyszerűen összeesem. Olyan volt mintha csak levegőt vennék, amely szépen, lassan áramlik be a tüdőmbe és a szívembe, majd megtölti azt megnyugvással és melegséggel. Minden porcikám érezte anyát, a dalát, a jelenlétét. Úgy éreztem, hogy a keze az enyémen van és vezeti, hogy le tudjam játszani a dalt, akárcsak kiskoromban mikor tanított. Mindig azt mondta anya, hogy én sosem leszek a szavak embere, de ha valamire kíváncsiak lesznek, akkor csak tegyenek elém egy zongorát és egy mikrofont. Hosszú évek óta, képtelen voltam kimondani, nem tudtam tovább lépni, nem akartam elfogadni anya halálát. Viszont most, ezzel a búcsú dallal, olyan egyszerű volt, mint a légzés, vagy az egyik lábam a másik után tenni. Az utolsó emlékem a külvilágról, hogy apa sír, rettenetesen zokog. Debh és Share is sírnak, Noah arca pedig...nos az ő arcát képtelen voltam nézni, mert én is elsírtam volna magam. Így hát a második refrén után, teljesen megszűntek létezni számomra. Csak anyát láttam, ahogy a zongora mögött áll, két kezével rátenyerel, majd velem énekel, mint kiskoromban. Igaza volt, tényleg olyan, mikor éneklek, mintha az ő hangja is velem lenne.  Olyan régen nem nyúltam a zongorához, hogy idejét sem tudom. Mindig csak énekeltem, de a zongorához ritkán ültem le, mert elszomorított. Abban a pillanatban viszont, repültem, nem is, szárnyaltam. A lényeg, hogy újra megtaláltam az élet értelmét.

– Kislányom, Destiny — apa sietett hozzám elsőként, hogy a karjaiba zárhasson.

– Anya felkészült, tudta, hogy egyszer el fog jönni az idő és megírta ezt nekem. Apa, végre el tudtam búcsúzni. Sose tudtam igazán elköszönni, most pedig itt ez a dal és...és..nem tudom — letöröltem a könnyeket az arcáról, majd homlokomat az övének támasztottam.

– Te is érezted? — alig kapott levegőt, annyi volt benne az adrenalin.

– Igen, itt volt. Minden kétséget kizárva, biztosan a zongora másik oldalán állt és velem énekelt — nevettem fel, mert az egész feltételezés abszurd volt, de mi éreztük.

Deborah is szorosan a karjaiba zárt a síró barátnőmmel együtt. Legvégül Noahhoz fordultam, aki nem volt hajlandó a szemembe nézni, egyszerűen csak felment az emeletre. Elöntött az aggodalom.

– Fel megyek, tudnom kell, hogy jól van-e — a többiek bólintottak, én pedig rohantam fel a szobámba, mert tudtam, hogy ott fogom találni. – Noah, én sajnálom, nem akartam — teljes erővel rontottam be az ajtón, de azonnal elkapott és átölelt, nem hagyott tovább beszélni.

– Nincs mit sajnálnod. Annyira boldog vagyok, hogy valóra vált számodra ez a lehetőség, hogy igazán elköszönhess tőle. Tudom, hogy mind a kettőnk lelkivilága el van cseszve, mentálisan a béka segge alatt vagyunk, de ne hidd, hogy nem örülök a boldogságodnak. Szimplán, csak nem akartam, hogy így lássanak a többiek — szemében könnycsepp bújkált, amit nagyon szorgalmasan tartott vissza.

Alig pár pillanat elteltével, kopogás törte meg a meghitt pillanatunkat. Pedig már olyan közel voltunk ahhoz a csókhoz. Lemondóan, sóhajtva pillantottam az ajtóra, de Noah megelőzött. Kikiabált, hogy most nem lehet bejönni, majd az ágyra dobott. Hangosan felsikítottam és nevetni kezdtem.

– Te teljesen hülye vagy? Miért mondtad, hogy nem jöhet be? — csaptam a vállára, majd hátravetettem a fejem nevetés közben.

– Ezért — mosolya eltűnt az arcáról, jeges, kék íriszei melegséget árasztottak. Ajkát az enyémhez tapasztotta.