Nélküled nem megy

39.rész

                                 Noah

A hetek, ezzel együtt pedig a tárgyalások, iszonyatosan gyorsan teltek. Egy percig sem volt kérdés, hogy Marcot és az anyját börtönbe zárják. Na meg azokat is, akik segédkeztek nekik. Mikor kimondták a végítéletet, mindannyian megkönnyebbültünk. Láttam Destiny arcán is, hogy leesett egy mázsa súly a válláról, nagyon boldog voltam miatta.

Ernest lassan, de szépen felépült. Próbáltam kezelni az érzéseit Destiny iránt, de láttam rajta, hogy minden nap azon dolgozik, hogy átformálja ezt az egészet az irányába. Nem volt könnyű ez számomra. Eleinte magától a gondolattól is rosszul voltam, hogy valaki megkörnyékezi őt, vagy csak ránéz. Sharon vert a fejembe észt, hogy ezt nem mutathatom ki Destiny felé, mert elfogom üldözni, a mániákus féltékenykedésemmel. Onnantól fogva neki robbantam ki, ha ilyen probléma merült fel. Szegényt állandóan zaklattam. Volt, hogy órája volt és én sms-t küldtem neki, hogy leállt egy srác Destinyvel beszélgetni, az egyik évfolyamtársa végigsimított a karján, meg ehhez hasonló dolgok. Ha mellette voltam, nem igazán történt ilyen, mert szemmel tudattam mindenkivel, hogy ő az enyém, még beszélgetni se próbáljanak meg vele. Mikor bekerült a kosárcsapatunkba, az öltözőben közöltem mindenkivel, hogy ha csak egyszer is próbálkoznak nála, beverem a képüket. Ennél a pillanatnál, Ernest a fejét fogva röhögött fel, de a fiúknak kicsit sem volt vicces, így tartották magukat ehhez.

Szóval mindig tevékenykedtem Destiny háta mögött, amit időközben ő is megtudott a húgomtól. Teljesen le volt döbbenve, hogy ezek a dolgok megtörténtek, de így össze tudta rakni a képet a fejében, hogy mi, miért volt az iskolában, vagy azon kívül. Rettenetesen kinevetett és azt mondta, hogy édes vagyok, de örül neki, hogy nem rendeztem jeleneteket. Az édes jelzővel engem kiborított, mert minden voltam, csak nem édes.

Destiny sikeresen átment a félévzáró vizsgán, így plusz egy teher lekerült a válláról. Mi Ernesttel véglegesen befejeztük a munkánkat és átadtuk a stafétát, ami számunkra volt hatalmas megkönnyebbülés. Természetesen, teljesen talán sose fogunk ezzel felhagyni, ugyanis a fegyvereink és minden más egyéb bent pihentek a páncélszekrénybe.

– Indulhatunk? — Destinyék zökkentettek ki a gondolataimból.

– Persze, menjünk. Most megnézem én ezt a Lucius Gibsont — azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy ha nem tetszik, akkor pofán verem.

– El sem hiszem, hogy ez megtörténik. Apa, valóra válik az álmom. Olyan leszek, mint anya — Destiny csillogó szemekkel bámult mindkettőnkre. Olyan boldogság töltött el, hogy így láthatom őt.

– Tudom kicsim. Hidd el, hogy én leszek a legboldogabb, ha ez tényleg valóra válik — Bobby végigsimított az arcán, majd átkarolta a vállát, így indultunk az autóhoz.

– Na végre, hogy kitoltátok a szépséges hátsótokat. Egy producert nem lehet megváratni — majd elfelejtettem, hogy Morgan is csatlakozott hozzánk. Igazából ő mindenhol ott volt, ahol a barátnőm is. Elkezdtem megszeretni, de azért jó volt szívatni a meleg seggét.

– Nélküled a producer meg sem hallgatná Destinyt — böfögtem neki oda szem forgatva.

– Oh drága Davis, nem szabad sokat találkoznunk, mert még a végén így marad a szép szemed — kacsintott rám, ezt pedig egy gúnyos mosoly kísérte.

– Te meg még a végén belém szeretsz. Úgy is mindig azt mondod, hogy egy ember vagytok Destinyvel — vágtam vissza, szerintem frappánsan.

– Addig a napig legyek meleg — játszotta meg magát.

– Hamar eljön az a nap töki — nevettem rá őszintén.

– Na, jó! Elég lesz most már, mert miattatok kések el — fordult felénk Destiny, miközben beindítottam az autót.