Nélküled nem megy

12.rész

Share kocsijában ültünk és úton voltunk hozzájuk, hogy felkészülhessek a délutáni kosarazásra. Az ikrek még edzésen voltak, így volt egy kis időnk csajoskodni. A házuk nem volt túl nagy, de kicsi sem. Pont, mint a miénk. Két szintes, de nem egy hodály. Pedig ők is nyugodtan megengedhették maguknak a luxust, de mégsem tették. Ezt is szerettem bennük. 

Belépve a házba, rögtön egy kis előszoba fogadott minket, ahol letehettük a cuccainkat és levehettük a cipőnket. Beljebb lépve egy kisebb nappali volt, egybe nyitva egy étkezővel, akárcsak a mi házunk. A színek és a berendezés volt más. Itt olyan családias volt minden. Babzsákok voltak a tv előtt, ott xboxozhattak a fiúk — ezt a tv elé letett kontrollerekből következtettem — az előtt pedig egy kék kanapé. A szőnyeg fehér volt és a berendezés pedig tölgyfa bútorokból állt. A plafonról színesen világító, kicsi gömbök lógtak le, amik hangulatot adtak az egész szobának. Egyenesen, ezzel szemben pedig volt egy kétszárnyas ajtó, ami nyitva volt és belátást nyerhettünk a konyhára. A konyha egyszerű volt. Egy kis bárpult volt, előtte három bárszékkel. A pult mögött pedig egy hűtő, gáztűzhely és egy mosogató árválkodott.

Az emeletről zörgés hallatszódott majd a hátunk mögött megjelent Debh, az ikrek és Sharon édes anyukája. Így, hogy tudtam mi történt velük, nem tudtam visszatartani, hogy ne üljön ki az arcomra egy enyhe fájdalom. Azonnal rendeztem is a vonásaim, hiszen én sem szerettem ha sajnálnak.

– Szia Destiniy! — üdvözölt mosolyogva és egy szoros ölelésbe vont.

– Szia Deborah! — viszonoztam ölelését és félénken mosolyogtam rá.

– Mondta Share, hogy ma együtt fogtok gyakorolni Noahval a kosár válogatóra. Annyira örülök, hogy jóba lettél a gyermekeimmel. Mesélte apukád, hogy együtt dolgozunk a cégénél? Bekerültem mellé mint társ és most már együtt dolgozunk — bombázott le mindenfélével és egyik mondanivalóról a másikra tért rá.

– Nem mesélte, de ez nagyon jó hír. Remélem sikerült beilleszkedned a céghez és kedvesek veled — mosolyogtam rá őszintén.

– Igen, apukád nagyon segítőkész, szóval nem volt semmi probléma. Mondta Ernest, hogy ma elmentek a cukrászdába. Voltatok már? — kíváncsiskodott, miközben az arcomra kiült az őszinte döbbenet.

– Istenem, istenem! Teljesen kiment a fejemből! – arcom elsápadt és lelkiismeret furdalásom volt. Annyira lekötött, hogy Noahval fogok kettesben kosarazni, hogy ezt el is felejtettem.

– Semmi baj Destiny, Ernest biztosan megfogja érteni a helyzetet. Menjetek addig fel Share szobájába, én készítek valami harapnivalót — hangja csilingelő volt, kicsit anyára emlékeztetett.

Share szobája igazi menő csajszis szoba volt. Látszott, hogy két fiúval nőtt fel. Motoros poszterek díszítették a fehér falat és a tv előtt a kontrollerek egy gamer lányról árulkodtak. Íróasztala kissé rendetlen volt, a felette díszelgő tükör pedig tele volt képekkel, nyaralásról, barátokról és a családról. Megakadt a szemem egy képen, sokkal jobban ki volt emelve mint a többi, középen helyezkedett el és tisztes távolságban vette körül a többi fotó. Abban a pillanatban csapott belém a felismerés. A férfinek a képen, sötét, szinte már fekete hajkoronája volt, rikító kék íriszek és még az arcvonásai is hasonlítottak valakire, vagy inkább valakikre. A mellette álló három apróság pedig Sharon, Ernest és Noah voltak. Kezemmel óvatosan közelítettem meg a képet és végíg húztam rajta ujjbegyemmel.

– Ő az apukánk — hangja megtört volt és nagyon nehezen ejtette ki a száján ezt a pár szót.

– Igen, a fiúk nagyon hasonlítanak rá, de a szemét te is örökölted — arcomon keserű mosoly bújkált.