Nélküled nem megy

36.rész

*******Noah szemszöge*****

Amikor a szemem kinyitottam, azonnal meg akartam indulni, hogy megkeressem az én Destinymet. Ez abban a pillanatban lehetetlennek tűnt, ugyanis egy oszlophoz voltam bilincselve. Mellettem ott volt Ernest is, egy másik póznához kikötözve. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. A tekintetünk összekapcsolódott, szavak nélkül kommunikáltunk. Jeleztem neki, hogy nehogy valami érzelgős ömlengésbe kezdjen, erre erőtlenül felnevetett. A hajára elkezdett a vér rászáradni, de a fájdalommal sem foglalkozott, ahogy én sem. Semmi más nem érdekelt minket, csak az, hogy egymást és a barátnőinket biztonságba tudjuk. Ernest a fejével balra bökött, így kissé előrehajolva, elnéztem a testvérem válla felett. Akkor pillantottam meg a szerelmemet, aki ugyanahhoz a cölöphöz volt kötve, mint Madison. A homlokából vér szivárgott, a feje eldőlve pihent a vállán, felsője szétszakadt. Azonnal mérhetetlen düh öntött el, hogy akár egy ujjal is hozzányúlhattak. Elkezdtem rángatni magam, miközben mindenfele járattam a tekintetem, egy eszközt keresve, amivel kiszabadíthatom magunkat. Ernest a lábával átnyúlt az enyémhez, hogy rá figyeljek. Addig küszködött, míg sikerült levennie a szájáról a ragasztót.

– Noah, ne csináld ezt, mert csak rosszabb lesz — azzal kicsit megbillent, aminek hatására felcsusszant a felsője alja, ezzel rálátást nyertem egy hatalmas foltra az oldalán.

– Megégettek, ezek a barmok hozzád nyúltak? — állatias, morgó hang szakadt fel a torkomból, mialatt még inkább próbáltam kiszabadulni.

– Ne pazarold az erődet, emlékezz vissza, hogy mit tanultunk. Tudom, hogy most sokkal nehezebb, a családtagjaink, a szerelmeink fekszenek eszméletlenül tőlünk pár méterre, de az egészet el fogjuk cseszni, ha nem maradunk higgadtak és nem koncentrálunk — halkan beszélt, alig, hogy hallani lehetett. Igaza volt. Hiába minden, az ikertestvéremmel csak ketten működünk jól. Én túlságosan vehemens voltam mindig is ahhoz, hogy ilyen szituációban gondolkodni tudjak. Ha egyszer elöntötte az agyamat a zöld köd, olyan személyiség tört fel bennem, amitől saját magam is képes voltam megrémülni.

– Milyen gyakran járnak be? — kezdtem azonnal tervezgetni, miközben körbekémleltem a helyet, ami egy gyárhoz hasonlított, annak is az alagsorához. Gépek és csövek vették körbe a helyet, faládák pihentek a sarkokban és a felettünk húzódó csővezetékekről, a pára miatt vízcseppek hulltak ránk. Megnyaltam az ajkaim, száraznak éreztem a számat, meleg volt.

– Fél óránként jönnek. Mielőtt felébredtél, akkor jöttek be, mert próbáltam magam kioldani. Akkor égettek meg — felszisszent, visszagondolva a nemrég történtekre.

– Rendben, van még húsz percünk körülbelül mielőtt megint jönnek. Gondolom az átkozott mobilokat elvették. Csak remélni merem, hogy egyikünkét elfelejtették kikapcsolni, különben Aidenéknek nehezebb lesz megtalálniuk.

– Gondoltam erre is. Én még az autóban megébredtem, zsák volt húzva a fejünkre, így nem láttam, de kitapogattam a farzsebedben a helyzetjelződ. Ha öt kilométeren belül érnek hozzánk, látni fogják, hogy hol vagyunk — rettenetesen büszke voltam a testvéremre, ugyanis gyerekkorunkban, neki sokkal nehezebben ment ebbe beleilleszkedni, mint nekem.

– Hova rejtetted? — kíváncsiskodtam, mivel nem akartam, hogy véletlenül is megtalálják.

– A nadrágomba — lesütötte a szemét, mire azonnal megértettem, erőtlenül nevettem fel.

Azonnal nekiálltunk keltegetni a lányokat. Biztos voltam benne, hogy altatógázt kaptak, különben már rég ébren kéne lenniük. Madison volt az első, akinek megmozdultak az ujjai és megrebegett a szemhéja. Lassan pislogott felénk, érzékenyen reagálva a neon lámpák fényére. Ernest nyugtató szavakat suttogott neki, de Mads rettenetesen meg volt rémülve. Nem csodálkoztam. Szegény lány, eddig a pillanatig mit sem sejtett. Én is halkan kezdtem beszélni Destinyhez, de elég hangosan ahhoz, hogy kivehető legyen az én hangom. Akartam érzékeltetni vele azt, hogy én vagyok ott. Úgy tűnt hatásos volt, mert úgy pattantak ki a szemei a hangomra, mintha csak valaki megrázta volta. Egyenesen felém kapta a fejét, de egy cseppnyi kétségbeesést sem láttam rajta. Beszélni nem tudott, ugyanis az ő szája is be volt ragasztva.