Nélküled nem megy

27.rész

Újra visszarepültem az időben. Vacogva jártam az őszi sétányokat. Helyenként egy-két ember szállingózott, akiket meg sem figyeltem, hiszen idegenek voltak. Ismeretlenként haladtunk el egymás mellett, pedig lehet már találkoztunk egy kávézóban, vagy ugyan így elhaladtunk egymás mellett az utcán. Mégsem figyeljük meg, hogy ki van a közelünkbe, hiszen az emberekbe bele van kódolva, hogy csak arra fordítanak időt és figyelmet, ami érdekli őket. Elveszünk a saját világunkban, a mobiltelefonunkba temetkezünk, tudomást sem véve, hogy mi zajlik körülöttünk. Én is ugyan ebbe a cipőben jártam azon az éjszakán. A telefonomat bújtam és az újdonsült osztálytársaimmal chateltem a csoportunkban. Fájt a fejem is és mielőbb haza akartam érni, hogy felhívhassam Davidet, hogy beszámoljak róla, hogy mennyire rosszul sikerült a buli. Neki is volt valami óriási híre, én pedig kíváncsi voltam, így levágtam az utat. Azt gondoltam, hogy ez lesz a legegyszerűbb, hiszen előbb jutok telefontöltőhöz, gyógyszerhez a fejemre, és a pihe, puha, meleg ágyikómba. Igyekeztem a leghamarabb átszelni a macskaköves utcát a telefonom fényének segítségével, ám a hangok nem engedtek továbbmenni. Megdermedtem, mint őzike a reflektorfényben. Éreztem a fejemben a nyilalló érzést, majd a hideg betont. Láttam valakit magam fölött, de nem tudtam ki lehet az. Talán kapucni volt rajta, meg egy felső, valami felirattal. Éreztem a keze nyirkos érintését.

– Destiny, nyugodj meg, ez nem a valóság — pszichológusom nyugtató hangja hozott vissza a valóságba.

– Jess, Jess, azt hiszem nem kapok levegőt — erősen megragadtam a karját.

– Kapsz levegőt, nincs semmi körülötted, ami meggátolna a légzésben. Gyere, csináld velem, be és ki — igaza lett, szépen lassan normalizálódott a légzésem.

– Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz visszahozni az emlékeimet — mondtam csalódottan, mert úgy éreztem, hogy semmit nem haladtam előre.

– Ez egy nagyon hosszú folyamat, de már most előrébb vagyunk. Azt mondtad, hogy az illető kapucnis pulcsiban volt és egy felirat volt a pulóveren. Emlékszel a feliratra?

– Nem, azt nem tudtam leolvasni, de ha meglátnám valahol a felsőt, biztosan tudnám.

– Akkor mára legyen is elég ennyi. Nemsokára jön a következő páciensem. Kiugrok pár dossziéért, addig húzd fel a cipőd meg a kabátod — kedvesen végigsimított a vállamon, majd átment a másik helyiségbe.

Ahogy felvettem a székről a kabátom, megpillantottam egy mappát. Hatalmas betűkkel ott állt rajta egy név, Noah Davis. A kíváncsiságom ismét felülkerekedett a józan eszemen és felnyitottam az aktát. Az első amit megpillantottam, egy dalszöveg volt. Chord Overstreet dala volt, a Hold On. Megjegyeztem magamnak ezt az információt, becsuktam az aktát, majd jó kislány módjára vártam Jesst, hogy elköszönhessek.

A pszichomókusomtól, egyenesen edzésre rohantam, de nem ment ki az a dalcím a fejemből. Útközben meg is hallgattam a zenét, hát szívfájdító volt. Mégis, valamiért nem az apukája jutott róla eszembe. Ahogy ültem a metrón, elgondolkoztam rajtunk. Igazából olyan gyorsan belevágtunk mindenbe, mintha már két éve együtt lennénk, csak tartottunk volna egy kis szünetet. Én sosem voltam ilyen lány. Megijesztett, hogy a hatására mennyit változtam. Én mindig azt képzeltem, hogy az első szerelmem majd udvarol nekem, néha elvisz randizni, aztán pár hónap elteltével, engedélyt kér apától, hogy nálam alhasson. Erre az első adandó alkalommal vele aludtam, megcsókoltam, mikor még nem is ismertem. Igazából, ismerem én őt? Ez a dalcím is bizonyította, hogy semmit nem tudok Noah Davisről, azon kívűl, hogy meghalt az apukája és egy titkos társaságnak a fő fejese. Valamiért vissza akartam táncolni, ez pedig semmi jót nem jelentett nálam.

Amikor átléptem a tornaterem ajtaján, immár az edzős ruhámban, Noah azonnal felém igyekezett. Hozzám hajolt, hogy megcsókoljon, de elfordítottam a fejem, így csak egy puszi lett belőle.