𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~1. fejezet~

A pad lábához kopogtattam az Air Jordanem szélét az évzáró után, ugyanis Kocsis írt egy mailt, hogy menjek fel az irodába, de ne keltsek feltűnést.

Mikor kezdtünk kevesebben lenni, én is megindultam az itt maradt osztálytársaimmal, próbáltam sietni, hátha kapok még a büféstől egy Snickerst.

Időben odaértem, így az édességgel együtt indultam fel az igazgatói irodába. A harmadikon van, mikor fent voltam fújtam párat a lépcsőzéstől, majd a folyosó végén befordultam, és...

- A rohadt... - kiáltottam fel, ugyanis átestem az egyik takarítónő, Icuka kocsiján.

Ránéztem a telefonomra, mert jött egy értesítés:

Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést.

,,Kedves IOV rajongók! Az egy év várakozásnak hamarosan vége! Holnap este kiderül, hogy iskolánk címvédőként mely négy diákját küldi az idei Iskolák Országos Versenyére, hogy bebizonyíthassák, még mindig a Szirtes a legjobb! Holnap este figyeljétek ezt az oldalt, amikor is minden kiderül, és végre lehull a lepel! Kocsis igazgató"

A kommentszekciót figyelmen kívül hagytam, mert záporoztak a hozzászólások, és a cipőmet a kezemmel tisztogatva léptem be az igazgatói irodába.

- Mi történt veled? - kérdezte tőlem a titkárnő.

- Nem vettem észre a takarítónő hülye kocsiját a folyosón. Átestem rajta - mondtam és közben a tenyeremet is leporoltam.

- Értem - dünnyögte. – Rajmund, ülj le a többiekhez, amíg Kocsis igazgató be nem hív benneteket - tette hozzá.

Igen, most vettem észre, hogy nem csak én vagyok itt, hanem Felcser Vivien, Major Sára és Pap Dominik, a három évfolyamtáram is az igazgatóra várt.

- Mi ez, Kocsis öngyilkos osztaga? – kérdeztem, közben kitört belőlem a röhögés.

Kezet fogva Dominikkal leültem mellé, Viviennek és Sárának pedig köszöntem. A falon lévő kiírással nem foglalkoztam, elővettem a telefonom, és üzentem a húgomnak, hogy a mai fagyizás ugrott, mert Kocsisnál vagyok. Jött is a válasz perceken belül, hogy nem baj, majd megyünk máskor. Rami az egyetlen ember az életemben, aki mindent tud rólam, 14 éves kora ellenére.

Pár pillanaton belül Kocsis kinyitotta az ajtaját, majd megállt előttünk.

- Mind itt vagytok? Nagyszerű. Akkor azokat rakjátok el, és gyertek be - szólt a kezünkben lévő telefonokra pillantva.

Bent leültünk, és vártuk, hogy Kocsis végre megszólaljon. Felváltva nézett minket, majd belekezdett.

- Nos! Köszönöm, hogy itt vagytok! Mint tudjátok, egy évvel ezelőtt hasonlóképpen ültem itt az asztalomnál, és hívattam be iskolánk kiválóságait, hogy képviseljék a Szirtest egy versenyen, amit ma már csak úgy hívunk, IOV – mondta révetegen. – Akkor egy éve, elindítottam a Szirtes négy tanulóját az ismeretlenbe – folytatta drámaian, majd elkapta a tekintetét, hirtelen felpattant a székéről, és a polchoz lépett. – Ők négyen pedig nem csupán helytálltak, de meg is nyerték a versenyt, és elhozták számunkra a kupát! – kapta le a polcról a serleget.

A piros melegítőt viselő Szirtes csoportképeit nézegetve eszembe jutott, hogy múlt évben mennyire elkapott engem is az IOV-láz, hogy mennyire drukkoltam a négy sulistársamnak.

- És így történt, hogy ez a négy diák, a Szirtes büszkeségei nem ismerve lehetetlent, megnyerték a kupát - fejezte be Kocsis könnyes szemmel a mesélést, majd végignézett rajtunk, várva a reakciót. – Eszesek voltak, ügyesek, kimagasló teljesítményt nyújtottak az egyéni- és csapatfeladatokban is, ahogyan logikai- és erőnléti megmérettetés sem okozott számukra problémát. A legvégéig meneteltek, ahol megkapták a jól megérdemelt jutalmukat, bajnokok lettek.