𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~22. fejezet~

Elképesztően boldogok voltunk, amikor Sára és Vivi belépett az IOV-élménytábor kapuján. Mosolyogva figyeltük őket, ahogyan kifáradva, halálra ijesztve, művérrel vagy slime-mal leöntve, totál leharcolva, de őszinte boldogsággal érnek oda hozzánk. Sikerült.

- Oké, ez nem mindennapi látvány – vettem elő a telefonomat, Dominik is hasonlóan cselekedett. Sőt... Tahi is.

- Megcsináltuk vagy megcsináltuk? – kérdezte Vivi szórakozottan. – Csinálsz egyet az enyémmel is? – adta oda Dominiknak a telefonját.

- Persze – vette el.

- Major, mosolyogj – szóltam hirtelen, ő meg elnevette magát.

- Gyere, Sára, művéres, bátor szelfi – kapta el őt Vivi is.

- Szép volt, lányok, és nagyon-nagyon bátrak voltatok! – biccentett Tahi. – Mondjuk, amikor a folyosón két irányba indultatok el, akkor megállt bennünk az ütő, de Vivi jól tudta, hogy merre kell menni.

- Ezt... honnan tudja? – kérdezték meglepetten.

- A kamerák – mondta Dominik.

- Milyen kamerák?

- Nem vettétek észre a kamerákat?

- Voltak kamerák??? – lepődtek meg egyre jobban.

- Persze. Végig, minden helyiségben és folyosón is, onnan figyeltek benneteket a szervezők, meg mi is, merthogy streamelték nekünk élőben...

- Neee!

- De, tényleg.

- Végig láttátok? Amit műveltünk a házban? – röhögött fel Sára.

- Minden pillanatát, Major, onnantól kezdve, hogy valamiért nekicsapódtatok a bejárati ajtónak, egészen odáig, hogy kiléptetek... - mondtam.

- Az... Az azért volt az elején, hogy úgy értünk oda, mert megijedtünk a para kúttól.

- Gondoltuk, hogy valami megijesztett benneteket – bólintottunk.

- Úristen, és végig lehetett hallani a sikítást?

- Nem, hangtalan volt a felvétel.

- Viszont életem screenshotjait csináltam közben, zseniális – röhögtem.

- Ne már. Mi odabent az életünket kockáztattuk, te meg screenshotolgatsz? – cseszett le Sára viccből. – Komolyan?

- De kár, hogy mi nem láthatjuk a videót... - biggyesztette le a száját Vivi.

- Szerinted... Nem vettük fel az egészet nektek képernyőfelvétellel? – vigyorgott Dominik.

- Úristen, komoly? – sikongatott, majd kezébe vette a telefont. – Jézusom, Sára, gyere, ezt látnod kell! Mondtam! Mondtam, hogy valaki megfogta a bokámat!

Sára a felvétel felénél elővette a telefonját és a szemöldökét felhúzva olvasott valamit. Láttam rajta, hogy meglepődött.

- Minden rendben, Major? – érdeklődtem.

- Igen, csak... azt hiszem, valakinek a lelkiismerete keres – mondta, mire felnevettem. Egyből tudtam, hogy valamelyik táncostársa írt neki.

- És?

- Most marhára nem érdekel – mondta őszintén, mire én mosolyogva biccentettem. – Milyen screenshotokról beszélsz? Mutasd.

- Semmi, Major, nem fontos – legyintettem.

- Mutasd meg, látni szeretném – kérte, én meg hátrálni kezdtem.

- Mit, ezt? – tartottam felé a róla készített képet. – Ja, ez nem az. Akkor ezt? – lapoztam egy másik képéhez.

- Na, jó – nevetett fel. – Kérem a telefonodat.

- Hogyne, Major, persze, máris... - nevettem ki.

- Fogadjunk, hogy egy percen belül odaadod...

- Szerinted – forgattam a szemem.

- Oké, te akartad. Tanár úr...

- Ezt nem mondod komolyan – röhögtem fel.

- Bármiről is van szó, Fehér, te vagy a hibás – közölte Tahi, mire felnevettünk én meg Sárának dobtam a telefont.

- Mi a jelkód? – kérdezte. Hahh.

- Ja, hogy az is kell? – kérdeztem vigyorogva. – Azt nem mondtad.

- Mindegy, próbálkozom, amíg le nem tiltja magát – kezdte nyomkodni a kijelzőt, az én arckifejezésem meg egészem megváltozott.

- Major, ne csináld – indultam felé. – Major, le ne tiltsd a telefonom – nevettem.

- Hopp, bocsi – grimaszolt, ekkor pedig beértem, és kivettem a kezéből a telefont. Szórakozottan néztem a gyönyörű szemébe, ő meg csak mosolyogva állta a tekintetem, miközben a bennmaradt csapatok lassan szétszéledtek, aludni mentek. Merthogy másnap folytatódik a verseny, és újabb kihívásoknak nézünk elébe az Iskolák Országos Versenyén.

Vége az Iskolák versenye második trilógia első részének.