𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~19. fejezet~

Az IOV-élménytáborba visszaérve mindenki bepunnyadt a fárasztó feladat után. Amikor a faházaknál voltunk, Dominik és én egyből bementünk, nekünk is ki kellett pihennünk magunkat. Mindketten levetettük magunkat az ágyra, én pedig pár perc után úgy döntöttem, hogy elmegyek lefürdeni.

Mire kész lettem, Dominik is tápászkodott fel az ágyából, mondván, hogy indul utánam ő is. A matracon ülve jött az értesítés, anya írt, hogy hívjam, ha ráérek. Őszintén mondom, annyira nem volt kedvem most telefonálgatni (gondoltam, Kocsis posztjait úgy is olvassa, szóval, amit tudni kell, azt tudja), ezért letettem a telefonomat, és elaludtam. Nem lehetett pár percnél több pihenőidőm, ugyanis valaki kopogott, mire álmos fejjel kikászálódtam az ágyamból.

- Gyere! – kiáltottam rekedt hangon, erre pedig egy piros borítékkal teli kéz jelent meg a résnyire nyitott ajtóban, erre kitártam az ajtót, Sára és Vivi jelent meg. Ojajj, az igazság az, hogy csak aztán jöttem rá, hogy félmeztelen vagyok. Na, most már mindegy... - Most szívattok, ugye?

- Nem – fintorogták. Odabent Dominik elzárta a vizet, kérdezte, hogy mi történik.

- Feladat – kiabáltam.

- Hülyéskedsz? – kérdezte, én pedig válasz nélkül hagytam őt, és a szekrényemhez léptem, hogy kivegyek egy pulcsit, majd kisétáltam a szabadba.

- Nincs rajtad cipő – jegyezte meg Sára, mire unottan rápillantottam. És igaza volt. Visszabattyogtam a szobába valami lábbeliért. – Aludtál?

- Aha – motyogtam.

- Itt vagyok – jött ki Dominik a fürdőből, már felöltözve, mire elindultunk a hátsó játszótéren lévő kilátóba.

Fent ülve már-már imádkoztunk, hogy mi hátha védettséget kapunk, a miatt van a boríték, aztán én kinyitottam és...

- Nem védettség – mondtam. – Kedves versenyzők! Hamarosan újabb feladat vár rátok. Döntsétek el, hogy a csapatotok mely két versenyzőjét külditek a megmérettetésre. A csapatkapitányok a vacsora kezdetekor adják le a választott neveket. A borítékban találtok egy kis segítséget a feladathoz – olvastam fel, majd egy képet vettem ki mellé. – Tanyaház – ez állt a hátulján.

- Hát, ez nem árul zsákbamacskát, tényleg egy tanyaház fotója – állapította meg Vivi.

Valamennyien próbáltunk tippelgetni, hátha akad valami jó ötletünk, ami akár a feladat is lehet. Aztán elővettem még a borítékba rejtett tanyaház tervrajzát. Hosszú csevejünk végére abban maradtunk, hogy nagy eséllyel a fotón látható tanyaházban kell megkeresni valamit, időre. A kérdés már csak az volt, hogy kit küldünk. És ez a pont volt az, ahol nem tudtunk dönteni.

- Szerintem húzzunk – dobta fel Sára az ötletét, mi meg egyetértettünk.

- Na, jó – rejtette el Dominik a négy fűszálat a kezében. – Azok mennek, akik a két rövidet húzzák. Rendben?

- Rendben – feleltük.

- Akkor. Lányok, kezdjétek – kérte. Vivi odanyúlt, kihúzott egy rövidet. – Sára, te jössz.

- Ezt nem hiszem el – ámult.

- Szép volt, Major – ingattam a fejem. – Ha akartok újra húzni...

- Nem, dehogy – ellenkezett. – Kihúztuk, megyünk.

- Így van – helyeselt Vivi is. – Amúgy is akartam kérdezni, hogy nincs kedved holnap egy tanyára jönni velem megkeresni ezt-azt?

- De. Tervben volt.

- Akkor jó. Megy le a nap! – jelentette be Vivien boldogan.

- Gyere, Major, mert lemaradsz – kértem őt, és a kezemet felé nyújtva felhúztam. Magam elé engedtem, majd mögötte állva a fél karomat előrenyújtottam, és a telefonomon beindítottam egy felvételt. – Nem zavarok így...? – suttogtam.

- Nem, de ne fogjam én? – kérdezte Sára.

- Nem, kösz, jó így – mondtam egyszerűen. Hmm, de még mennyire jó.

- Hát ez bámulatos volt – lökte el magát Vivi a korláttól, pont az után, hogy Sára kitért előlem.

- Tényleg az volt – értett egyet Major.

Az étkezőbe lépve én az adminisztrációs pult felé készültem indulni, gondoltam, azért még megkérdezem őket utoljára, mielőtt a döntés végleges lesz.

- Biztosak vagytok benne, hogy ti mentek?

- Mi húztuk a rövidebbet, ez így fair. Megyünk a feladatra – jelentette ki Vivi.

- Rendben – konstatáltam, majd megindultam az asztalhoz, és beálltam az ott lévő sorba. Nem kellett sokáig állni, hamar én következtem.

- Felcser Vivien, Major Sára – diktáltam a szervezőnek.

- Végleges? – kérdezett vissza.

- Igen.

- Rendben, felírtam.

Az asztalunknál leültem a többiekhez, a tányéromon sült krumpli volt rántott sajttal, Sára pedig minden kérés nélkül nyújtotta is a ketchupos dobozt.

- Kösz – lepődtem meg.

- Szívesen.

Ahogy hallottuk, voltak, akik ásós feladatot gyanítottak, bújócskát, gémeskúttal kapcsolatos feladatot.

- Sára, áruld már el, hogy tudsz így szájról olvasni? – nézett Dominik ámulva.

- Az öcsém siket. Így aztán egész életemben fontos szerepet töltött be az artikuláció, a szájról olvasás és az arcmimika – tette hozzá.

- Á, értem. Jelelni is tudsz?

- Igen.

- Az öcséd? – lepődött meg Vivi.

- Aha.

- Az az öcséd volt, akivel videóztál?

- Igen.

- Basszus, én azt hittem, hogy a barátoddal beszélsz – köhintett kínosan.

- Mi? Nem, nem. Nekem... nincs barátom – mondta én meg abban a pillanatban rohadt sok ketchupot nyomtam. Ez az! Nincs barátja!!!

- Semmi baj, így akartam – legyintettem a többiek felé, mert hirtelen rám néztek. Háháá, na, ennyi ketchup megéri ezt az infót. Közben Vivi rám nézett, és szavak nélkül is megértettük egymást. Arra akart utalni, hogy nekem most megadatik a lehetőség, használjam ki. És ez jól esett. Jól esett, hogy az IOV következtében barátokat, törődő barátokat szereztem.

Már majdnem végeztem a vacsorával, amikor jött egy értesítés, hogy Kocsis élőzik. Mindenki megnyitotta közülünk az Instát, néztük a... KK-t.

- Kocsis Konyhája, hortobágyi húsos palacsinta különkiadás – olvasta le Vivi a kijelzőjéről.

- Ó, elnézést kérek, hangos volt? – kérdezte az igazgató. – Bocsánat, legközelebb előre jelezni fogom. De közben úgy látom... igen! Közben úgy látom, hogy az IOV-ról is néznek minket, méghozzá a versenyzőink! Üdv nektek Sára, Vivi, Rajmund és Domi. Mondjátok, jól vagytok? Hogy? Ó, elnézést, Dominik nem szereti a becézést. Jól vannak a versenyzőink, hála a jó égnek.

Az Insta élőt kikapcsolva fejeztük be a vacsorát, aztán átmentünk a boltíves átjárón át a játékterembe.

- Szabad az egyik biliárdasztal – közölte Vivi.

- Mehet egy páros? – kérdezte Dominik.

- Persze – mondta Sára.

- Sára, leszel velem? – érdeklődött Felcser.

- Ööö. Most nem, ezt fel kell vennem... - dünnyögte, és kiviharzott. Mi csak megvontuk a vállunkat, és belekezdtünk a játékba. Csanádot hívtuk magunk mellé, hogy tudjunk párosozni. Öt percig így játszottunk, Sára csak aztán jött vissza, kissé idegesnek tűnt.