𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~12. fejezet~

A játékteremben ülve mindhárman megnyitottuk az értesítést, és ahogy Dominikra néztem, ő is éppen a Szirtes posztját olvasta.

Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést. Négy perccel ezelőtt.

,,Kedves IOV-rajongók. A holnapi feladaton csapatunkat Felcser Vivi képviseli, aki egyedül megy a megmérettetésre. Kérném, hogy KULTURÁLTAN drukkoljunk iskolánk tanulójának és a Szirtes-csapat nagyra becsült tagjának. A kommenteket ezúttal szigorúbban moderálom! Drukkoljunk Vivinek holnap délelőtt! Kocsis igazgató"

A kommentek záporozva érkeztek a bejegyzés alá, de én, mint mindig, most is figyelmen kívül hagytam, mert nem érdekelt mások utálata. Vivire pillantottam, akin látszott, hogy mindent megtesz azért, hogy továbbjussunk, és habár nem mutatta, de gondoltam, hogy megbántották a kommentek. Hibákat mindenki követ el. Egy kis félrelépés, és az egész fiatalkorod borul. Éreztem a feszültséget a levegőben, Sárával összetalálkozott a tekintetünk. Szavak nélkül is megbeszéltük, hogy marhára sajnáljuk Vivit, a sok otthonfetrengő, lusta gimnazista előítéleteket hoz. Dominik miután szintén elolvasta a kommenteket ideszólt Vivinek.

- Gyere játszani – kérte mosolyogva.

- Még nem végeztem – rázta meg a fejét.

- Dehogynem. Gyere – invitálta, Vivi meg vigyorogva kipattant az ülésből. A könyvét átadta nekem, én meg a fotelből felállva az ég felé nyújtottam a karom és megmozgattam magam, mert már rég óta egy helyben punnyadtam. Mikor visszaültem, tovább jengáztunk Andiékkal. Sára az inogó torony után rám nézett, tudván, hogy az nálam fog immáron ledőlni.

- Azt hiszed, Major, hogy megverhetsz? – kérdeztem, majd könnyen kihúztam egy újabb fadarabot.

- Ne már – nevetett. – Tuti, hogy csaltál.

- Ugyan, Major, egyszerűen csak ismerd be, hogy jobb vagyok nálad – néztem rá szórakozottan.

- Oké – mondta. – De bocs, mit mondtál? Mit ismerjek be? Nem haragudj, nem figyeltem. Lefoglalt, hogy ennyire jó vagyok – húzott ki egy elemet, mire felnevettem. – Nem fog menni – nevetett ezúttal már ő is.

- Várd ki a végét.

Én igyekeztem. Nagyon igyekeztem, hogy nehogy nálam dőljön le, de nem jött össze. Mikor felborult az építmény, Sára tapsolni kezdett. Jómagam csak rázkódó vállal ültem, úgy, ahogy a faelemet próbáltam kihúzni.

- Hogy is van ez? Nyertem? – mosolygott rám.

- Sportszerű leszek, Major, és elismerem a győzelmed. Szép volt.

- Köszönöm – ajándékozott meg egy mosollyal.

- Mehet egy visszavágó?

- Mehet.

- Oké. Nem innál egy kólát? – kérdeztem, magamban tudva előre, hogy mi lesz ennek a vége.

- De.

- Akkor hozz egyet, légyszi, nekem is – kértem halálosan komolyan, Andi felröhögött, Sára meg fadarabokkal kezdett el dobálni. Valahogy nem volt kedvem belemenni abba a játékba, hogy ő dob, én hárítok, mert nekem ez kicsit fájdalmas lenne, így gyorsan hátrálni kezdtem a hűtő felé. Folyamatosan nevetve kivettem két üdítőt és az egyiket átadtam neki.

A játék végül döntetlen lett, és amikor már kezdtünk fáradni, elköszöntünk a többi csapattól, és elindultunk a kisházak irányába. Nálunk elköszöntünk a lányoktól, és Dominikkal beléptünk az ajtón.

- Cowboy, mit csinálsz? – kérdeztem kis idő múlva, már hanyatt fekve.

- Á, csak Instán egy profilt nézek.