𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~5. fejezet~

Az út csendesen telt, én zenét hallgattam, Vivien az Instáját pörgette, Sára is telefonozott, Dominik pedig láthatóan elaludt. Éppen valami rap ment a fülemben, amikor is az Instagram értesítést küldött. Mindannyiunk telefonja jelzett, az Instámat megnyitva láttam, hogy Kocsis feltöltötte az oldalára rólunk készült Boomerangot. Szöveg is tartozott hozzá: Indul az IOV, indul a Szirtes-csapat! Kövessétek a csapattagokat is.

A reakciók egyből érkeztek, de ezekkel nem igazán foglalkoztam, mert mindig hidegen hagynak. A busz váratlanul indexelni kezdett, majd jobbra húzódva kissé lassított, és rátért a 33-as útra. Nemsokára behajtottunk a nemzeti park területére. Az ablakon át figyeltem a haladást, egyik pillanatban madárraj repült fel a pusztából.

- Az ott megint egy tó? – kérdezte hirtelen Sára.

- Csak délibáb – felelte Dominik, miközben előrehajolt, hogy ő is lásson. – Nincs ott semmi.

- Ó, oké – hagyta jóvá Sára, és tovább nézte a kietlen tájat.

- Alig tíz perc és megérkezünk – árulta el a sofőr hátranézve a visszapillantóban, majd Tahira nézett. – Mindjárt kiderül a srácok első feladata. Izgul, mi? – érdeklődött.

- Nem féltem őket – dünnyögte Tahi ásítás közben.

A sofőr mosolyogva bólintott, és újabb kérdést tett fel.

- Kitűnőek, mi? – tippelt kissé ügyetlenül.

- Hát hogyne. Kis zsenik – közölte gúnyosan.

- Így van – biccentettem. – És ez egyértelműen a tanár úr érdeme. Mindent, amit tudunk, tőle tanultunk – közöltem visszatartott röhögéssel, mire Tahi mérgesen rám pillantott, és megakadt a szeme az ölemben tartott chipses zacskón.

- Nekem hoztad, nem? – kérdezte.

- Hogyne. Hiszen tudom, hogy mennyire szereti – forgattam a szemem.

- Látja? Ilyenek ezek a diákok – csámcsogott Tahi a sofőr felé. – Mindig csak adnak, adnak – közölte, majd még utoljára belemarkolt a chipsbe.

- Ennyi? – kérdeztem kissé ironikusan. – Kértek? – fordultam a többiek felé.

- Nem, köszi – mondta egyszerre Sára és Vivi.

- Kösz – biccentett Dominik, és vett belőle.

- Sofőr...? Úr? Sofőr úr? – kérdeztem bizonytalanul.

- Nem kérek – felelte a vezető. Pár perc múlva leparkolt a busz. – Végállomás.

- Itt? – hajolt előre Dominik.

- Itt, bizony – mosolygott a járművezető.

A még kissé hűvös, de melegedő napsütéses időben állva a piros pulcsimban kapott az erőtlen szellő, miközben a semmi közepén állva tanácstalanul néztünk egymásra.

- Na, jó, és most? – forgolódott Vivien, felrakva a napszemüvegét.

A sofőr kiszedte a táskáinkat a kisbuszból, majd, mint aki jól végezte dolgát, összecsapta a tenyerét és visszaült a sofőrülésbe. És beindította a buszt.

- Hé! Mit csinál, hová megy? – kérdeztem meglepetten.

- Van itt egy jó csárda a közelben – avatott be minket a tervébe.

- Nem úgy értem. Miért hagy itt minket a semmi közepén? – helyesbítettem.

- Ja, hát, mert éhes vagyok. Rátok meg vár az első feladat. Sok sikert – intette mosolyogva.