𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~20. fejezet~

- Minden rendben? – kérdezte Dominik Sárától.

- Persze – legyintett, de mi láttuk rajta, hogy valami nem oké. – Nem, nincs semmi, csak apámmal beszéltem.

- Látom, jól ment – ironizáltam.

- Jobb nem is lehetne. Vagy várjunk... De, csak jobb lehetne. Éreztétek már úgy, hogy hogy elszúrtatok valamit, amit szeretnétek jóvátenni, de a másik fél nem engedi, mert még mindig haragszik?

- Sokszor – biccentett Dominik.

- Mindig – tette hozzá Vivi.

- Egész életemben – bólintottam.

- Egyszerűen... Egyszerűen nem bírunk egymással. Mindegy – mondta Sára.

- Ha szeretnél beszélni róla... - ajánlotta fel Dominik.

- Kösz, de... inkább nem.

- Biliárd? – próbálkozott Vivi.

- Később... Most szerintem csak lehúznám a hangulatot... Inkább megyek, és elvonulok a nyomorommal együtt – mondta, majd leült a kanapéra Andiék mellé, feltette a lábát az asztalra, ami következtében... ledőlt a torony. Upsz. Én úgy döntöttem, odamegyek hozzá, viszek neki jegesteát is.

Elé léptem, és felé tartottam a félliteres jeges teát, mire ő résnyire nyitotta a szemét, én meg lehuppantam mellé.

- Köszi – vette el, én meg szintén feltettem a lábamat az asztalra, amitől megint ledőlt a Jenga-torony.

- Bocs – intettem.

- Lassan megszokjuk – mondta Keri visszatartott nevetéssel, de elengedtem a fülem mellett.

- Chipset? – tartottam Sára felé a zacskót, mire ő kivett egy marékkal. Úgy kell azt, na.

Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, de ez nem az amolyan "kínos csend" kategória volt, hanem csak szimplán gondolkodtunk az imént történteken, nekem hirtelen ragyogó ötletem támadt.

- Vállalsz engem is? – kérdeztem.

- Mármint? – csodálkozott.

- A jelelésben... Megmutatnál egy-két dolgot?

- Komolyan?

- Aha, tényleg.

- Oké, persze. Mit akarsz tudni?

- Szóval – kezdtem. – Hogy van az, hogy sajnálom? Oké. Hogy van az, hogy sajnálom, amiért apád haragszik?

- Mi? – nevetett fel őszintén.

- Ez hogy van?

- Ezt nem fogom jelelni neked.

- Miért nem?

- Mert nem is akarod tudni, csak hülyülsz – mondta.

- Ez nem igaz. Szeretném megtanulni.

- Nem szeretnéd.

- Pocsék tanár vagy, Major – közöltem mosolyogva, ő pedig felnevetett.

- Jó, nem bánom. Mi a mondat?

- Sajnálom, amiért apád haragszik – megvártam, amíg megmutatja, majd kontráztam. – Oké. Hogy mutatod azt, hogy szerinted meg kellene bocsátania neked? – bólintott, és jelelt. – És az hogy van, hogy mindenki hülye, aki a fejedhez vágja a régi dolgokat? Hogy undorítóak voltak a csapattársaid, amiért ezt csinálták veled? – kértem, ő meg csak mutogatott és mutogatott. – És gyávák.