𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~18. fejezet~

A tanösvényen egymás mögött sétáltunk, elöl én, majd Sára, Vivi és Dominik. Utánunk pedig pár méterrel lemaradva az egyik szervező.

- Szerintetek a bézsek valahol előttünk vannak? – kérdezte Vivi.

- Lehetséges – bólogatott Sára.

- Ott egy megálló – szóltam hátra elölről. Én a padon ülve iszogattam az ásványvizemet, vagyis... készültem iszogatni. Mert amikor a számhoz emeltem, megláttam a türkiz csapatot közeledni.

- Szerintem ideje indulnunk. Mondjuk úgy most – ugrottam le az asztalról. Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy a vége felé vagyunk a csapatok beérkezése között, vagy éppen lehetünk még dobogósok is, de futottunk. Ahogy csak tudtunk.

- Miért, mi van? – kérdezte Dominik.

- Ott jön egy csapat – mondtam, majd megláttam a türkizek után a világoskék lányokat is.

- Basszus – kerekedett el Vivi szeme.

- Futás – mondtam egyértelműen.

- Akkor hajrá – biccentett Vivi, majd mind rohanni kezdtünk. A táv nem volt rövid, a mögöttünk jövő csapatok, pedig értelemszerűen be akartak érni minket.

- Bír-já-tok? – kérdezte Sára futás közben.

- Igen – felelte lihegve Vivien.

Mikor visszafordultam, láttam, hogy a világoskékek megelőzték a türkizeket. Mögöttük pedig egyre több szín tündökölt a Hortobágyi tanösvényen.

- Ott a torony! – mutatott előre Vivi nagyjából olyan két kilométerfutás után, én pedig még az eddiginél is gyorsabb tempóra kapcsoltam, és a többiek is ugyanezt tették. A kilátó egyre csak közeledett, a közelből felröppenő madarakra odakaptuk a fejünket.

- Kanalas gémek – közölte Vivi, mire mi már-már kínunkban felnevettünk.

A világoskékek egyre közeledtek. Én egyszerűen ezt nem bírtam idegekkel, muszáj volt nekünk beérni elsőként, lehet, ez védettséget is jelenthet.

- Oké, gyorsabban – mondta Sára, én pedig szó nélkül sprinteltem. Amikor a kilátó lábához értünk, felpillantva láttuk, hogy ott van az összes tanár, köztük Tahi is.

- Gyerünk, gyerünk, a csapatkapitány menjen fel a tanáráért, a többi várja meg lent – ordította Róbert, Sára pedig rohanni kezdett felfele a lépcsőn. – Gyerünk, a csapatkapitányok felmennek a tanárukért, akkor van vége.

Mikor leértek a toronyból, abban a pillanatban egyfajta megkönnyebbülés tört fel belőlem, amit nem tudtam titkolni. Ha bírom, ha nem, jó volt Tahit újra magunk mellett tudni.

- Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de... jó látni magát – közöltem.

- Én is örülök nektek. De mégis mi tartott ennyi ideig? – kérdezte, bennünk pedig megállt az ütő. Mi az, hogy ennyi idő, könyörgöm. Egész nap utána futkosunk, és ennyi? – Csak viccelek – tette hozzá. – Vagyis... viccelni próbáltam – magyarázkodott. – Tudtam, hogy rájöttök, merre járok. Arra mondjuk én sem számítottam, hogy elsőnek, szóval ismét jár az extra dicséret, de jó lenne, ha nem bíznátok el magatokat...

- Mi? – kérdeztük döbbenten.

- Ne bízzátok el magatokat.

- Nem, nem ez. Elsők lettünk? – kérdezte Dominik.

- Igen. Sára volt az első diák, aki felért a toronyba.

- Biztos, hogy nem ért be előttünk senki? – kérdezte Vivi.