Egy dalban ✔︎

A Levél 🙈✉️

Egyszer anya azt mondta, hogy bármi történjen, ő tudja, meg fogom oldani, és tudja, ha egyszer meghal, tudni fogja a sorsom, és vigyázni fog ránk, támogatni fog minden döntésünket, mert érezni fogja, hogy jó lesz a végkimenetele a cselekdetünknek.

Erre vissza emlékezve feküdtem az ágyamon, a plafont bámulva, várva, hogy minden jóra forduljon, egy csoda folytán. De sajnos ez nem így megy.. Ahhoz tenni kell, hogy minden úgy menjen ahogy mennie kell. Csak az a baj, hogy nincs erőm, pedig nem ártana, ha lenne.

"Anya, ha ezt olvasod, kérlek adj egy jelet, hogy jól csinálom azt amit a sors rám bízott... Segíts nekem, mit kell tennem Hajnival, Timivel, és Marcival, hogy minden újra rendben legyen? Mit szúrtam el? Nem tudom... Timi alig beszél velünk, a barátja pedig szintén hanyagolja a társaságunkat. Ha így haladunk két fontos személyt fogunk elveszíteni. Adj egy jelet, és nem fogok aggódni, mert lehet, hogy csak túl gondolom a dolgokat, és tényleg nagyon elfoglaltak... Anya kérlek, segíts szükségem van rád...

Puszil: szeretett lányod Zsófi."

A levél utolsó részét már sírva írtam, így egy bátor könnycsepp mepecsételte a bizonytalanságomat, a zavarodottságomat.

Hajnit is rávettem, hogy írjon egy levelet neki, arról, hogy miben kér tanácsot, mit gondol, arról, ami a szívét nyomja, vagy esetleg ami miatt boldog. Miután apa elment mindketten neki álltunk. Én már befejeztem, mikor ő is könnyeivel küszködve jött le a lépcsőn.

- Gyere ide! - öleltem meg.

- Ezt, hogy akarod neki oda adni? - kérdezte, azután, hogy kicsit megnyugodott.

- Majd elmondom, de most egy kicsit kocsikázunk. A levelekkel együtt. - vettem fel a cipőm, és az átmeneti kabátom.

- Rendben. - tette ezeket ő is.

...

Fél órával később, és két héliumos lufival gazdagodva, parkoltam le a régi kiskocsimmal, egy domb oldalra, ahol csodaszép kilátás fogadott minket. Hajninak már leesett az ötletem. Magyarán az, hogy a lufikra rákötjük az üzeneteket, és úgy elengedjük őket.

- Azt viszont nem tudom, hogy mivel akarod te ezeket felkötni. - forgolódott a kocsiban.

- A kis táskámba elraktam egy szalagot, amit ha függőlegesen, középen, megfelezünk, akkor vékonyabb lesz, és ez nekünk segíteni fog, hisz könnyebb lesz megkötni a görcsöket.

- Igaz.. De hogy akarod te megfelezni? Csak úgy simán?

- Próbáld meg! - mosolyogtam halványan - Na menni fog! - biztattam, mert elbizonytalanodott.

- Jé! Ezt még egy majomnak is menne! - nevetett fel.

- Na akkor add ide az egyiket, a másikat pedig te kösd meg. - feleltem.

- Kész!

- A levélre is rákötötted? - kérdeztem.

- Igen.

- Akkor engedjük el, háromra! Egy... Kettő.. Három! - visszaszámolás után mindketten elengedtük a lufikat, amik szépen repültek az égen, hélium segítségével. Remélem, hogy ezentúl minden rendben lesz.

- Zsófi? - kérdezte a hátam mögött valaki, aki nem a húgom, hisz férfi hang volt, amit sajnos ismertem...

- Te mindenhova követsz?! - fordultam meg.

- Hé! Én mindig ki jövök ide! - kérte ki magának.

- Ja, persze, persze... Hajni?! - néztem körül, majd észre vettem, hogy leült a domb szélére és onnan nézte a távolodó lufikat. - Gergő, légyszíves most menj el, az nem a legjobb időzítés, nincs kedvem vitázni. - sóhajtottam, majd elindultam Hajnihoz.

- Nem egyszer hagytalak elmenni, most nem fogom engedi! - követett.

- De... Ez most más! Ne rontsd el a pillanatot, mert tényleg nem vagyok olyan kedvben, hogy a te dolgaiddal foglalkozzak. Úgyhogy jobb ha mész! - mentem megállás nélkül, míg oda értem, majd leltem a húgom mellé, és néztük a szép tájat ami élénk tárult. Sajnos a pasi nem ment el, hanem ő is követte a példánkat, és bámulta a kivárosunkat, ami innen nézve lent volt, míg az ég kezdett sötétedni, addig ott voltunk csendben, nyugalomban...

Másnap ( 13. hét - Péntek )

Ha minden jól megy, ma jön haza Timi, de lehet ez is hazugság... Mint mondtam, mostanában ez gyakori, hiába nem nagy dolog, de igenis rosszul esik, és itt nem csak magamról beszélek... Marciról, aki alig van itthon, Hajniról, aki mindig várja, hogy jöjjön, és most apa is, hisz neki még hírei vannak, amit csak ő nem tud.

Rengeteg elmélet szövődött a részemről, mióta Timi, és Marci nem jönnek sokszor ide, főleg nem együtt. Persze, a számlákat, és a csekkeket tudom fizetni, meg ha olyan van, akkor ugranának, hogy segítsenek, de nem a pénzük kell. Őket együtt már legalább egy hete nem láttuk, de lehet megvan kettő is. Én túl sokat gondolok a szakításukra, mint kéne, alig alszok, mind a Pici, mind miattuk. Mostanában mindenen aggódok, és ezt lehet a várandósságra fogni, de az a helyzet, hogy én már kiskorom óta ilyen vagyok, csak jelenleg mindenen kicsit többet, így lehet szegény lányok agyára megyek...

- Itthon vagyok! - érkezett meg a nővérem.

- Jól eltűntél! Mi történt? - kérdeztem, mert nagyon rossz előérzetem volt, hiába mosolygott felhőtlenül...

A következő rész tartalmából:

- Beszélnünk kéne.. - kopogtatott az ajtón.

- Miért is? - kérdeztem kissé flegmán. De nem érdekelt érezze tetteinek súlyát.

- Bejöhetek? - kérdezte.

- Úgy is bejössz, nem mindegy?! - ezután sóhajtott, majd bejött, és leült mellém az ágyra.

Tudom, nagyon régen volt rész, és sajnálom is, mert szeretem ez a "könyvet", csak egyszerűen sem ihletem, sem kedvem nem volt az íráshoz. Az utóbbi időben, pár részt sikerült elkészítenem, de még át kell néznem.

Ui: Holnap szerintem jön is a következő rész. ❤️🙈

2021.04.09.