Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 18

   Másnap reggel kézen fogva léptünk be a konyhába, de a következő pillanatban két erős kar szorított magához, és egy csontropogtatós ölelésben eszméltem föl.

   – Annyira örülök, hogy épségben meglettél!

   Csak egy valaki adhat ilyen mackó ölelést:

   – Thor! – nyögtem ki. – Nem sokáig leszek épp, ha ennyire szorítasz.

   – Jaj, bocsánat! – tett le. – Csak régen láttalak.

   Teleszívtam a tüdőm friss levegővel.

   Ha ennyire megviselte az, hogy régen találkoztunk, akkor mély benyomást tehettem rá.

   – Ja, nem is tudtam, hogy itt vagy! – néztem Steve-re. – Milyen villám hozott erre?

   – A többiek szóltak, hogy kéne egy kis segítség. Mondanom sem kell, jól esett, hogy gondoltok a legerősebb Bosszúállóra – düllesztette ki a mellkasát.

   Egy fájdalmas nyögést hallottam Clint és Nat felől. Bizonyára állandó téma lehet ez köztük.

   – Én meg tudod, hogy mit nem tudtam? – szegezte nekem. – Hogy ti együtt vagytok! – mutatott kettőnkre. – Ezek szerint nem én nyertem a fogadást.

   Még Thor is?!

   – És te miben fogadtál?

   – Hogy már aznap este összejöttök.

   – Alig ismertük egymást! – rökönyödtem meg.

   Vállat vont.

   A hűtő felé haladva begyűjtöttem egy-egy ölelést Clinttől és Nattől is. Összedobtam egy szendvicset, és leültem enni melléjük.

   – Tudod, hogy még mit nem tudtam? – folytatta a félisten.

   – Hogy mi az a csocsó? – somolyogtam.

   – Azt megbeszéltük, hogy nem emlegetjük fel! – mondta sötéten. – Stark ivadéka vagy.

   – Szebben is lehet mondani – jegyezte meg Steve.

   – Hagyd! – legyintettem. – Az elején én is így fogalmaztam. Te meg – néztem Thorra –, jöhetnél gyakrabban, és akkor kevesebb meglepetés érne egyszerre.

   Éppen kocsma béli kalandjairól mesél Thor, amikor észreveszem a fal takarásában Tonyt, aki int, hogy menjek oda hozzá. Felálltam és követtem a liftbe, miután becsukódott az ajtó, szorosan megölelt.

   Remélem ma már több ölelést nem kapok, mert egy évre elegendő mennyiségben volt részem.

   – Ne ijessz még egyszer így rám!

   – Bocsi, majd legközelebb, ha elakarnak rabolni, akkor mondom nekik, hogy ne tegyék, mert akkor rád ijesztek, és azt nem akarod!

   Kibontakozott az ölelésből, és a sérüléseimet szemlélte az arcomon, majd megpuszilta a homlokom.

   – Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha bajod esik!

   Mert a sérüléseim nem esnek a baj kategóriába.

   – Miért raboltak el?

   Sóhajtottam. Ez hosszú lesz.

   Ahogy megérkeztünk az emeletre, a labor felé vettük az irányt. Amit a többieknek is elmondtam, azt most neki is elismételtem.