Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 13

   Két hétig elzárkóztam mindenkitől, legfőképp az igazságtól. Mintha ezzel megtudnám magam védeni! Senkivel se találkoztam, még a családommal – vagyis a nevelőcsaládommal – se beszéltem. A küldetés után a többiek tájékoztatták őket, hogy mi történt velem, egyszer beszéltem is velük, aztán üzenetekben tartottuk a kapcsolatot. Most viszont az is megszűnt az én részemről. Mindenkit kerültem, enni is akkor mentem amikor nem volt a konyhában senki, azonkívül a szobámba zárkóztam. Biztos voltam benne, hogy Stark közölte a többiekkel, ha eddig nem tudták.

   Nem unatkoztam az eltelt idő alatt. Mindennap órákat edzettem, képeztem magam, az itt dolgozók számára fenntartott edzőteremben, estére pedig annyira kifáradtam, hogy gondolkodni se volt energiám, bedőltem az ágyba és aludtam reggel 6-ig. Egy picit be is csavarodtam, ezt abból következtettem ki, hogy elkezdtem FUTNI reggelente. Pedig pont, hogy én könyörögtem ki, hogy ne kelljen többet futnom az edzéseken, mert utálom már a futás gondolatát is. Erre föl minden reggel öt kilométert futottam le. Az elején majdnem kiköptem a tüdőmet, de most már meg se kottyan. A bevetésen elszenvedett sérülésekből is felgyógyultam. Volt, hogy szakadó esőben futottam, a hideg novemberi időjárásban, de nem érdekelt.

   Hogy mi hajtott ennyire? A düh. Az igazságtól való félelem dühöt szült. Ezzel az elszigetelődéssel az volt a célom, hogy feldolgozzam az eddig megtudott dolgokat, és hogy több dolog ne jusson el hozzám ezzel kapcsolatban, mert akkor megint sokk ér, és kezdhetek mindent elölről, mert amit eddig felépítettem, az összedől, mint egy kártyavár. Másrészről egyedül szoktam feldolgozni a traumákat. Nem szeretek a problémáimról beszélni, nem szokásom kiönteni a szívemet másoknak, még akkor sem, ha azt mondják, hogy ezzel könnyebb lesz. Én mindent magamban tartok, és szép lassan tompul a sérelem.

   Tony Stark az apám. Elfogadtam-e? Nem. Inkább csak tudomásul vettem. Amikor futottam, akkor őrülten kattogott az agyam, végig gondoltam az életemet, és az ismeretségünket. Minden klappolt, csak azt nem értem, hogy hogy francba kerültem Magyarországra. Mert nyilvánvaló, hogy akit eddig az édesanyámnak hittem, az nem a vérszerinti anyám. Nem is hasonlítunk! Most már ahogy a tükörbe nézek rögtön szembeötlik a hasonlóság Stark és köztem. Barna haj, barna szem... a szellemi képességek. Mindig viccelt a családom azzal, hogy a kórházban összecseréltek valakivel, mivel nem örököltem se külső, se belső tulajdonságot tőlük. Hát, lottózniuk kéne, komolyan! Döntésképtelen vagyok azzal kapcsolatban, hogy elmondjam-e nekik ezt a ,,felfedezést", vagy ne. Ha elmondanám nekik akkor összetörnének, hogy ki vagyok, és hol lehet az igazi Novits Alíz, ha pedig nem mondanám el, akkor meg én nem tudnék lelkifurdalás nélkül a szemükbe nézni. Bár, ha tudnák, akkor sem lennék képes a szemükbe nézni. A küldetésen szerzett lelkisebek pedig eltörpültek e mellett, így azzal nem is foglalkoztam. Párszor felébredtem egy rémálomból, amiben újra és újra átélem a bevetést, csak kicsit kiszínezte a tudatalattim, hogy még félelmetesebb legyen. Szóval kész idegroncs lettem!

   Jarvis segítségével megint kifigyeltem, hogy mindenki megvacsorázott, és szétszéledtek, így lelopakodhattam a konyhába. Szedtem a maradék lasangeből, megmelegítettem, és leültem a pulthoz. Teljesen belefeledkeztem az evésbe, mert olyan finom volt, ezáltal nem vettem észre, hogy valaki leült mellém. Oda se kellett néznem, az illatáról felismertem. Nem zavartattam magam, ettem tovább.

   – Milyen a remeteélet?

   Istenem, mennyire hiányzott Steve hangja!

   – Jó. Már szőrös a lábam – mondtam két falat között.

   – Öhm, oké... – mondta zavartan.

   – Bocs, a túl sok infóért!

   Csendben folytattam az evést. Mikor végeztem, beraktam a mosatlant a mosogatógépbe. Végig a hátamban éreztem a kapitány tekintetét, ezért megfordultam, nekitámaszkodtam a pultnak.