Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 8

   – Ébresztő! – lágy hanggal valaki ébresztgetett.

   Válaszként nehézkesen a hasamra fordultam, pedig utálok a hasamon aludni.

   – Alíz, hasadra... pontosabban a hátadra süt a nap! – rázogatott az álmom megszakítója. Mondjuk nem is volt annyira különleges álom, mert napközben annyira kifáradtam, hogy azt álmodom, hogy alszok, de legalább annyi kreativitás van bennem, hogy nem egy sima ágyban alszok, hanem a tengerpart homokjában.

   – Nem is süt – nyögtem a párnába.

   És azt hiszem, hogy vissza is aludtam, de a következő pillanatban valaki lerántja rólam a takarót. Erre már muszáj volt reagálnom. Felültem, megfogtam az egyik párnát, és eldobtam, remélhetőleg az ébresztőm arcába.

   – Nem talált. – Mivel sajnos már ébren vagyok, betudtam azonosítani a bűn elkövetőjét.

   – Steve, minek kellett – ránéztem az ébresztőórámra –, fél nyolckor felébresztened?

   – Mert tegnap megbeszéltük, hogy ma reggel futunk – válaszolt egyszerűen.

   – De mért ilyen korán? - hisztiztem. Bármeddig képes vagyok aludni.

   – Fél hétre beszéltük meg a találkozót. Ne mondd, hogy ez neked korán van! – bökött az óra felé. – Így is hagytalak téged egy órát aludni. – Visszadobta a párnát, ami pechemre az arcomat találta el. – Na gyerünk, öltözz fel és várlak az ajtó előtt. Ne nézz ilyen morcosan! – reagált az arcomra és magamra hagyott.

   Na jó, ha már tényleg felébresztett, akkor kezdjük el a napot. Szokásos reggeli teendők elvégzése után futócuccban léptem ki az ajtón.

   Eddig csak Nattel futottam párszor, ráadásul igen engedékeny volt, csak két kilométert futottunk, de ma hajnalban Nat és Clint bevetésre mentek, szóval ez a feladat most Steve-re vár.

   – Indulhatunk?

Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

   – Ugye nem komolyan kérdezted? Mert ha figyelembe vennéd a válaszom akkor, most visszadőlhetnék az ágyamba.

   – Akkor másként fogalmazok. Gyerünk!

   Bemelegítettünk és New York utcáin elkezdtünk futni. Direkt nem kérdeztem meg, hogy mennyit futunk, de szerintem már vagy a negyedik kilométert tapostam, amikor hirtelen megálltam, és a térdemre támaszkodtam, hogy rendbe tegyem a légzésemet. Rogers csak később vette észre, hogy nem futok, mert ő már háromszor lekörözött, leguggolt elém, és aggódó tekintettel fürkészett.

   – Jól vagy? – kérdezett megnyugtató hangjával.

   Megráztam a fejem.

   – Nem bírok többet – sóhajtottam. – Steve, én utálok futni! Imádok sportolni, de a futást azt rühellem. Bármit megcsinálok, csak ne kelljen futnom többet!

   – Ma nem akarsz többet futni? – viccelődött.

­   – Ha-ha, nagyon vicces. Egyáltalán nem akarok futni! – toporzékoltam, már amennyire tudtam, mert nagyon nehezek voltak a lábaim.

   – Oké! – rábólintott. – Visszamehetsz, de az edzésen nem foglak kímélni!

   – Nem is kértelek volna rá.

   – És futva mész vissza! – figyelmeztetett.

   Oh, amikor az ember vágya beteljesül, az felülmúlhatatlan, pláne, ha soha többet nem kell futnia az edzéseken. Engem az se érdekelne, ha parázson kéne mezítláb visszamennem, még akkor is csak úgy szökdécselnék.