Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 6

   Három napja vagyok itt. Ez alatt a három nap alatt berendezkedtem, nagyjából hozzászoktam ehhez az időzónához, a többiekkel ismerkedtem, már eljutottunk a szívatás szintjére, meglepően gyorsan oldódtam fel. Tony sokat lézengett körülöttem, – amit Nat meg is jegyzett.

   Tegnap találkoztam először Pepperrel, Tony barátnőjével, nagyon szimpatikus nő. Amikor Tony éppen nem figyelt ránk, megkérdeztem tőle, hogy hogy bírja elviselni őt. Erre ő viccesen azt vágta rá, hogy jó az ágyban, de aztán komolyan válaszolt.

   – A külvilág felé teljesen mást mutat, mint amilyen. A maga módján törődik azokkal, akik fontosak neki.

   Hétfőn lesz az a bizonyos sajtótájékoztató, amin Tony bemutat engem ország-világnak. Már előre gyomorgörcsöm van. Nem értem azt, hogy miért kell ennyire sietni. Mi van, ha mégsem vagyok alkalmas ahhoz, hogy a csapat tagja legyek? Még a kiképzésem se kezdődött el! Nekem már egy idegen emberhez is nehezemre esik hozzászólnom, vagy a figyelem középpontjában lenni, – amihez lássuk be hozzá kell szoknom, mert bőven lesz benne részem az elkövetkező években –, nem hogy egy, vagy több embert le kungfuzni! Bárcsak lenne rá mód, hogy Stark egy kis magabiztosságot áttudjon adni nekem!

   Éppen olvastam, amikor valaki kopogott az ajtómon.

   – Gyere be Kapitány! – Mivel a többiek kivételével csak a Kapitány az, aki kopogni szokott mielőtt bejön a szobámba, ezért biztos voltam benne, hogy most is ő az.

   A szőkésbarna tincseit pillantottam meg elsőnek, majd a mosolygós arcát, ahogy nekidőlt az ajtófélfának.

   – Mit csinálsz? – érdeklődött.

   – Olvasok – böktem rá a combjaimon lévő könyvre. – Miért?

   Kis habozás után belekezdett:

   – Arra gondoltam, hogy ha esetleg lenne hozzá kedved akkor kicsit bejárhatnánk New Yorkot, mert ki se mozdultál az épületből az elmúlt napokban. És biztos nagyon kíváncsi vagy rá – tette hozzá az utolsó mondatot.

   Az elmúlt pár napban mindenki el volt foglalva napközben, este pedig amikor lett volna idejük, akkor meg én voltam fáradt. Egyedül meg biztos, hogy nem vágok neki a város felfedezésének. Még arra is gondoltam, hogy valakit megkérek, hogy kísérjen el, de inkább nem zavartam senkit. Így csendben várakoztam amíg valakinek lesz egy kis ideje és kedve is a túrához.

   – Lehet róla szó – mondtam bizonytalanul. – De szólnom kellene Tonynak.

   Érdeklődve nézett rám.

   – Miért is?

   Tényleg, miért is? Egyébként meg nagykorú vagyok, és nem is a gyámom, vagy gondviselőm. Miért jut eszembe az rögtön, hogy elkell kéredzkednem tőle? Talán mert ő tartozik értem felelőséggel.

   – Oké, menjünk! – pattantam fel.

   Kuncogott.

   – Igazi jó kislány vagy, igaz?

   – Szabálykövetőnek neveltek a szüleim – magyaráztam.

   – Akkor a bevetéseken nem fogsz eltérni a tervtől, ha nem szükséges. Nos, akkor öltözz fel és hozz egy bőrdzsekit. Az előtérben találkozunk.

   Bementem a gardróbomba, felvettem egy kényelmes farmert, egy csíkos pólót, és egy fekete bőrdzsekit vettem magamhoz. A hajamat kiengedtem, és elindultam a lifthez.

   Odaértem a megbeszélt helyhez, de Rogerst sehol sem láttam, ezért az ablak felé fordultam, ami a forgalmas utcára nyílt. Mindenki rohant, mintha egy hangyabolyban lennék, akkora a nyüzsgés.