Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 20

   A telefonom fülsüketítő csengésére ébredtem. Az éjjeliszekrényem felé kúsztam, miközben átkoztam magam, hogy mekkora idióta vagyok, amiért nem kapcsoltam ki a telefonom éjszakára, pedig mindig kiszoktam. Rápillantottam a kijelzőre, a bátyám nevét írja ki.

   – Ugye tudod, hogy itt hajnali fél három lesz? – szóltam bele kómásan.

   – Felébresztettem Miss Stark?

   Azonnal megdermedt az egész testem és kijózanodtam, elemeltem a készüléket a fülemtől és megint a képernyőre néztem, de tényleg a bátyám nevét írta ki.

   Mr. Ficsúr. Amikor kiszabadítottak, elintézték a bázist, de Phillips elmenekült és vele együtt néhány embere. Nem jutottunk előrébb a nyomozást illetően apával, kezdtek a dolgok elülepedni, de az éjszaka közepén egy hívás tőle, Márk számáról ez kurvára rossz.

   – Igen – csak ennyit tudtam mondani, mert megbénított a félelem.

   – Elnézést kérek, elfelejtettem az időeltolódást, itt Budapesten már reggel van. Kíváncsi, hogy miért vagyok itt? – kérdezte a nyájas hangján.

   Kinyitottam a számat, de egy hang se jött ki rajta.

   – Nos, gondolom az. Mivel elsőre nem sikerült magát meggyőznöm, ráadásul a mitugrász társai kiszabadították, ezért másféle taktikához kellett folyamodnom. A családja... ó – nevetett fel, amitől meghűlt a vér az ereimben – bocsásson meg, a nevelőcsaládja igen segítőkész, hogy elérjem azt, amit akarok. Olyan nyugodtan ülnek itt, odakötözve a székhez, beragasztott szájjal...

   – Dögöljön meg! – csikorgattam a fogam.

   – Na de Miss Stark, nem illik belevágni más mondandójába!

   Hányingerem van ettől a mézes-mázas hangjától!

   – Hagyjuk a formalitásokat Phillips! Hol van a családom? – kérdeztem indulatosan.

   – Ugye tudja, hogy cserébe mit várok el, hogy elengedjem őket?

   A csatlakozásomat, igen, de mi van, ha csapda? Mi van hacsak ellopta Márk telefonját? De mi van, ha tényleg elrabolta őket?

   – Bizonyítékot akarok!

   Kis szöszmötölést hallottam, majd beigazolódott a legrosszabb:

   – Hát nem kezdődött jól a napunk húgi – szólt bele egy kissé remegő hangon a testvérem.

   – Nem lesz semmi baj, megoldom! Kiszabadítalak titeket. Bántott? – tettem fel félve a kérdést.

   – Nem, egy ujjal se ért hozzánk, miután megkötöz...

   A vége elhalkult.

   – Megkell, hogy mondjam, eléggé fura ez a magyar nyelv – szólt megint Phillips.

   – Hova menjek? – engedtem el a fülem mellett a megjegyzését.

   – Na ezt már szeretem, rögtön a tárgyra térünk! – örömködött. – Küldök majd egy címet, ahova egyedül kell jönnöd! Világos?

   Most tegeződünk vagy sem?!

   – Igen!

   – Ha nem így lesz, megölöm őket, a szemed láttára! Találkozunk pár óra múlva, időpontot nem adok meg, mert még egy óceánt át kell repülnöd. Viszlát később!

   Ahogy a telefon a jelezte, hogy letette, éreztem ahogy elhagyta egy könnycsepp a szememet.

   Ez nem lehet igaz! Ez az én hibám! Az elrablásom után eszembe juthatott volna, hogy valami védelmet intézzünk az egész családomnak, ha esetleg bepróbálkozna, akkor ne érjen váratlanul minket a helyzet. Védtelenül hagytam őket, és ennek most ez a következménye.