Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 21

   – Nem bírok többet enni! – mondtam Clintnek amikor kettő juharszirupos palacsintát csúsztatott még a tányéromra.

   – Pedig pótolnod kell a kimaradt kajálásokat.

   Megforgattam a szemem.

   – Viszont azt mondta az orvos, hogy keveset és könnyűt.

   Tegnap érkeztem haza, három hét kórházi ápolás után, amit végig egy magyarországi luxus kórteremben töltöttem, mert az orvosok nem engedélyezték a repülést a lőtt és vágott sérüléseim miatt. Clint, Nat és Rhodey az első pár napban tudtak csak meglátogatni, mert nekik kellett tartaniuk itt a frontot, apa és Steve pedig végig mellettem voltak. A családommal is többször találkoztam, még anya is bejött, beszélgettünk is, és elmondtam nekik, amit megtudtam Alízról. Ahogy gondoltam anyát sokkolta a hír, de úgy érzem, hogy kezd megbékélni a helyzettel, mármint velem. A többieknek elmondtam, hogy honnan van az erőm, később pedig négyszemközt osztottam meg apával, amit az erőm problémáival kapcsolatban tudtam meg. Ő kicsit szkeptikusan állt a dologhoz, de elvégzett rajtam újabb vizsgálatokat, mert ekkor már tudta, hogy mit kell figyelnie, és az eredmények tekintetében ő sem kérdőjelezett meg semmit, tudja ő is, hogy ez az igazság.

   Steve elmesélte, hogy mi történt azután, hogy meglőtt Phillips, mert a zuhanásra emlékszem csak, majd arra, hogy a kórházban ébredek. Belezuhantam a Dunába, de egy éppen arra járó csónak utasai kimentettek, Steve-hez vittek, s majd ellátott a mentők kiérkezéséig. A golyó az oldalamat találta el, ezen kívül borda töréseim, repedésem, horzsolásaim, agyrázkódásom, koponyatörésem van, nem voltak ismeretlenek számomra ezek a sérülések, kivéve a lőtt sebet, aminek a fájdalmára, csak halványan emlékszem, de piszkosul fájt. Normál esetben heggel gyógyulna mind a vágás a combomon, és mind a lövés, de értelemszerűen, nem marad nyoma.

   Végig vezettem rajtuk a szemem. Apa kivételével mindenki itt volt a szobámban, és óvó tekintettel figyelte minden mozdulatomat, ami kezdett zavarni engem. Komolyan, mindannyian azt követik, ahogy a villámat a számhoz emelem a következő falat palacsintával.

   – Muszáj mindenkinek azt figyelni, ahogy eszek? – panaszkodtam. – Úgy érzem magam mintha egy állatkertben lévő kihaló félben lévő állatt lennék.

   – Hát közel voltál a halálhoz – jegyezte meg Rhody.

   – Azt ugye tudod, hogy ránk ijesztettél? – kérdezte Clint.

   Fájdalmasan elmosolyodtam.

   – Igen, és reméltem, hogy később kapom meg a fejmosást...

   – Nem kapsz fejmosást – mondta Nat. – Ott volt Steve, persze nem azért, mert szóltál neki, hanem mert az apád vigyáz rád, és Steve megkapta az értesítést, hogy elindult a quinjet. Igen – folytatta gyorsan, amikor látta, hogy közbe szólnék –, ha a te jelszavaddal indul el, csak akkor jelez a rendszer, és ne háborodj fel ezen, mert most bebizonyosodott, hogy jó ötlet volt ez. Tudjuk, hogy bízol bennünk, és mi is bízunk benned, csak megijedtél, és követted a feltételeket, amit megszabott az a hapsi. A hibáidból tanulsz, legközelebb okosabb leszel.

   Hát ez azért hasonlított egy fejmosáshoz.

   Annak ellenére, hogy megsérültem örülök, mert a családom épp bőrrel megúszta – ha a lelki sebeket nem számoljuk –, és inkább én sérüljek meg, mint ők. Igaza van Natnek, ráadásul ha nem kapja Steve meg a jelzést, akkor vagy a föld alatt lennék, vagy a másik oldalon. Magamtól kellett volna szólnom, és együtt kitaláltunk volna valamit. Egyébként meg nem buktam le, hogy nem egyedül mentem, csak akkor, amikor Steve a megbeszéltek szerint elindította a támadást. Még sokáig fogom dorgálni magam emiatt, de a lehető legszerencsésebben jöttem ki a helyzetből.