Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 9

   Van egy piszok nagy előnye, a képességemnek: bármilyen hideg van, nem fázom. Persze azt érzem, hogy nincs túl meleg, de nem árt nekem a hideg. Télen -20 fokban simán kint vagyok pólóban rövidnadrágban, ennek ellenére, mint minden normális ember én is felvettem a kabátomat, sapkámat, sálamat. Bár vannak olyan pillanatok, amikor talán azt érzem fázok, azonban az nagyon ritka, és ötletem sincsen, miért van ez így, hogy egyszer fázok, egyszer nem.

   Mivel most mindenki az expedíción van, ezért egyedül gyakorolok, viszont most az erőmmel ,,játszadozom". Ahogy idekerültem, azóta kezdtem el jég szobrászkodni, ezzel is gyakorlom a célzást, precizitást, vagyis a finom mechanikát. Ámde nem akárhol! A főhadiszálláson van egy olyan terem, ahol különféle időjárási jelenségeket tudnak imitálni, szóval én ezt most ki is használtam, az egész helységet vastag hóréteg borítja általam, és a közepén egy élethű nagyságú Amerika Kapitány jégszobor magasodott. Eddig ez az első ember jégszobrom. Kezdetben egyszerűbb tárgyakat csináltam, mint például egy asztal, vagy szék, aztán autókat is megformáztam, majd jött az Eiffel-torony, a London Eye, a Big Ben, és lám, most egy emberrel próbálkoztam. Nem nagyképűsködni akarok, vagy ilyesmi, de szerintem baromi jól sikerült!

   És hogy miért egy Amerika Kapitány szobrot készítettem? Magam sem tudom. Reggeli után bejöttem a helységbe, telet varázsoltam, létrehoztam egy óriási jégtömböt, és hagytam a kreativitásomat szárnyalni. Nem terveztem el, hogy mit fogok csinálni, teljesen kikapcsoltam az agyamat, ám ezek szerint Steve teljesen beférkőzött a tudatalattimba. Igen, ez a legjobb magyarázat. Miután éjszaka elment a többiek után, sokáig forgolódtam az ágyában. Egyrészt nem a szokásos helyemen voltam, másrészt az aggodalmamat még jobban tüzelte ez, hogy Steve-nek utánuk kellett mennie.

   Ha már Steve-nél tartunk, a viselkedését egyszerűen nem tudom mire vélni. Az egyik pillanatban még furán néz rám amiért megölelem, a másikban meg gyengéden megsimogatja az arcom. Ki érti a férfiakat?

   – Mandula! – hangos robajjal nyílt ki az ajtó, és mivel csöndben ügyködtem a művemen, megijedtem, és szétrobbantottam az alkotás fejét. Gyilkos tekintettel néztem Tonyra. – Hmm, így jobban néz ki! Na szóval, mivel mindenki dolgozik, ezért mi lenne, ha kimozdulnánk egy kicsit? Megnézünk pár cuccot, tudod Szabadság-szobor, meg egyéb csecsebecséket... Mit szólsz?

   Gyanakodva méregettem.

   – Miért akar velem bárhová is menni? – tettem fel a kérdést. – Biztos van fontosabb dolga is, mint velem foglalkoznia. – Nem gorombán mondtam, nem akartam megbántani, csak kijelentettem, hogy fontosabb feladata is lehet, mint engem dajkálni.

   Erre egy kicsit elbizonytalanodott, de nem hagyta annyiban.

   – Azzal foglalkozom. Te vagy a fontosabb dolog. – A szemébe néztem. Komolynak tűnt. – Szeretnék veled egy kis időt tölteni. – Hirtelen teljesen lesápadt. – Mármint unatkozom, és Bruce nem teszi ki a lábát ebből a kócerájból.

   Összeszűkült szemekkel tanulmányoztam. Az előbb komoly volt, most meg már sápadt és ideges. Mi a fene folyik itt?

   – Rendben, menjünk!

   Miért ne? Legalább a kezem nem fog teljesen kirepedezni.

   – Meg nézünk valami bazi erős kézkrémet neked – reagált a sebből éppen kibuggyanó vércseppre.

   Eddig észre sem vettem, hogy tiszta vér a kezem, emellett, hogy mennyire fáj, húzódik a bőröm. Érdekes, eddig ilyen rövid idő alatt még nem volt semmi bajom. Minek a tünete ez? Allergiás vagyok a saját erőmre, vagy mi?