Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 3

   Miután elment Stark, még pár percig kint maradtam az utcán, levegőzni.

   Így most, hogy elment, olyan álomszerű az egész. Most már csak a családomnak kéne előadni ezt valahogy, nem hiszem hogy Stark beavatta őket a beszélgetésünk témájába.

   Amikor visszamentem a házba, mindenki ott várt az előszobában.

   – Mit akart tőled? – kérdezte anya. Zöld szemében aggodalom csillant.

   Hosszan néztem őket, direkt húzva az időt. Megmondjam az igazat, vagy kamuzzak valamit?

   – Olyan dolgot amire még én se tudom a választ. – Végül is nem hazudtam.

   – Mi az a dolog? – erősködött.

   – Még én se fogtam föl igazán – tereltem a témát.

   – De mi az? – már kezdett dühös lenni.

   Indultam volna a szobámba, amikor Márk összerakta a dolgokat.

   – Azt akarja, hogy Bosszúálló legyél.

   Megtorpantam, és ránéztem.

   – Ez nem kérdés volt – mondtam.

   Rázta meg a fejét, anyáék meg összenéztek.

   Úgy érzem, hogy mindjárt kitör egy vulkán.

   – Miért akarja, hogy csatlakozz hozzájuk? – kérdezte anya hitetlenkedve. – Egy tizennyolc éves lány mit tudna csinálni?

   – Mondjuk a tudását hasznosítják – vett védelmébe apa.

   – Tony Stark nem tölti be már azt a pozíciót?

   – Akkor a tornász képességei miatt – tippelt apa. – Az már valószínűbb.

   Na ezt nem akartam. Miattam összekaptak, pedig soha nem veszekedtek.

   Huszonhárom éve élnek boldog házasságban, és egy rossz szót soha nem mondtak egymásnak, most pedig miattam mindennek lehordják egymást, mondván, hogy rosszul lettem nevelve.

   Ebben kisebb káoszban csak a bátyám tekintetét kerestem, amikor pedig megtaláltam, büszkeség csillogását fedeztem fel a szemében. Imádom őt! Érdekes, hogy ennyire közel áll hozzám, pedig amikor kisebbek voltunk rengeteget verekedtünk – természetesen nem okoztunk egymásnak sérülést. Mindig azt mondtuk, hogy így fejezzük ki egymás iránt a szeretetünket. És mennyire igaz! Négy évvel idősebb nálam, fekete haja van, mint az apánknak, és barna szeme. Semennyire nem hasonlítunk se külsőre se belsőre. A szeme is másmilyen árnyalatú, mint nekem.

   – Nem fogadhatod el! – rántott vissza anya a gondolataimból. – Túl veszélyes!

   – Majd ő eldönti, hogy mit akar, ez az ő élete! – mondta apa.

   – Hogy te milyen álszent vagy! Pár órája még te mondtad, hogy milyen simán veszik majd fel az egyetemre. Vagy rosszul emlékszem?

   – Igen, így volt. De most kapott egy páratlan lehetőséget, amit nem biztos, hogy újra felfognak neki kínálni.

   – De mi lesz, ha történik vele valami? – aggodalmaskodott anya.

   – Még ne temess anyu! – szóltam közbe. – És nem fog történni velem semmi – próbáltam nyugtatni őt... Vagy magamat.

   – Azt nem tudhatod – buggyant ki egy könnycsepp a szeméből. – Mi lesz, ha olyan sérülést szerzel, ami miatt ott kell hagynod a csapatot, és haza kell jönnöd?