Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 14

Fogadjátok sok szeretettel az új fejezetet, és köszönöm az eddigi szavazatokat!

   – Ezzel célkeresztet tűzöl a fejemre! – háborodtam föl, és teljes erőmből hozzávágtam Tonyhoz egy párnát.

   – Mert már nincs az a fejeden? – kapta fel a földről. – Persze azért, mert Bosszúálló vagy nem akarnak megölni.

   – De így közvetlenül téged tudnak majd zsarolni! – mutattam rá a lényegre.

   – Na és?! Megtudod magad védeni...

   – Aha emlékszel az első, és egyetlen bevetésemre?

   Kínosan elmosolyodott.

   – Ki nem emlékezne arra? – kuncogott Rhodey. – Félholtan érkeztél vissza.

   Ő is kapott egy párnát az arcába tőlem.

   Tony felvetette a dolgot, hogy nyilvánosságra hozná a köztünk lévő rokoni kapcsolatot. Én ezt annyira nem tartom jó ötletnek, mert így Tonynak csak még egy gyenge pontja lenne, meg egyáltalán hogyan magyarázzuk el ezt az embereknek? Mert ugye szeptemberben Novits Alízként mutattak be a nagyvilágnak, de most azt kell lenyelniük, hogy Nora Stark vagyok, Vasember lánya. Mindenki fejében megfordul a kérdés: akkor most, hogy is van ez?

   Nem régen leültünk ketten a webkamera elé, és elmondtuk a családomnak. Először úgy voltam vele, hogy várjunk még, de aztán beláttam, nem lehet tovább titokban tartani, és nekem is rosszul esne egy ekkora kaliberű titokkal a szemükbe nézni. Megalázó volt nekem és nekik is a helyzet: nem az ő vérükből származom, és Skype-on keresztül kell közölnöm, illetve így tudták meg ezt. Anyám reakciója bántott igazán, de nem is gondoltam arra, hogy örülni fog neki. Egyszerűen csak felállt, és szó nélkül elhagyta a szobát. Márk, valamint apa maradtak, és kérdezgettek tovább, de legközelebb, amikor beszéltünk, akkor már csak a bátyám ült le a laptopja elé. Úgy érzem neki nincs ezzel baja. Persze a szüleimet is megértem, hiszen nem a szerelmük gyümölcsét nevelték föl, hanem egy idegen gyerekét. Ebbe bármelyik szülő belerokkanna, függetlenül attól, hogy helyette, milyen jó gyereket kaptak.

   Múlt héten volt életem első Hálaadása. Szívmelengető volt látni, hogy mennyire komolyan veszik az amerikaiak, komolyabban, mint a karácsonyt! Ekkor kezdtem el azt érezni, hogy Tony az apám. Ahogy ott ültünk mindannyian, a finom ételekkel megrakott asztal körül olyan bensőséges volt, aztán ránéztem Tonyra... Lassan az ellenkezésem kezdett felengedni, és mára elfogadtam az igazságot. Sokkal közelebb engedtem magamhoz, még mindig van köztünk némi távolság, de már nem ellenségeskedek. Még jobban megismertem Tonyt és ezzel magamat is, mert hasonló tulajdonságokat is felfedeztem: a felvágott nyelvem, folyton elkések a megbeszélt találkozókról – ezt lehet egyáltalán örökölni? –, nem mutatom ki az érzelmeimet. Azt hiszem szerencse, hogy csak ennyiben hasonlítunk, bár lehet, hogy a többi tulajdonság is bennem van mélyen eltemetve, ami még Tonyt jellemzi, de mivel nem ő nevelt, ezért nem tört a felszínre.

   Rhodeyval is az utóbbi napokban ismerkedtem meg igazán. Mivel Tony legjobb barátja, ezért nekem olyan nagybácsivá vált.

   – Na jó! – adtam be a derekam. – De engem ne kérdezz, hogy hogyan hozd nyilvánosságra, ez a te gondod. És ha elrabolnak, az a te lelkeden szárad!

   Előbb-utóbb tényleg kiderülne, és ha az emberek másodkézből tudnak meg valamit, akkor az annak kínos, akiről szól a dolog. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Én azért nem, mert nem jelent meg még rossz sajtó rólam, Tonyról pedig már túl sok.