Jégvirág I. /Befejezve/

Chapter 15

   – Nehogy már a földön aludj! Van hely bőven mellettem is – kaptam föl az ágyneműjét, majd rádobtam az ágyamra, amikor láttam, hogy a szőnyegen akar megágyazni magának Steve. – És csak egy takarót akartál magad alá teríteni, és azon aludni?

   – A háborúban a földön aludtunk, ágynemű nélkül, és jót aludtunk – rakta vissza a párnáját a szőnyegre.

   Nem hinném!

   – Ugyan már! Amikor lábadoztam a bevetés után, akkor is mellettem aludtál.

   – Igen, de az az ágy sokkal nagyobb, és most a szüleid házában vagyunk.

   Összeráncoltam a homlokom.

   – És te jobban félsz tőlük, mint Tonytól? – pislogtam.

   Ezen elgondolkodott.

   – Igen – nézett le rám. – Mert Tonyval tudom, hogy kell megküzdeni, de a családoddal nem tudom.

   – Ez nem a front! – megütöttem a párnájával, és visszadobtam az ágyra. – Inkább a háborút választanád, minthogy a szüleimmel a találkozz?

   Mosolyra húzódott a szája.

   – Pontosan.

   Égnek emeltem a szemem. Részemről lezártam a vitát, bemásztam az ágy fal felőli oldalára, így bőven jutott neki is hely. A nyakamig felhúztam a takarómat, és a tanácstalan kapitányra néztem. A nők mindig csak panaszkodnak, hogy mennyire kevés a gavallér férfi manapság, erre föl én belebotlok egybe, de az meg túlzásba viszi a jólneveltséget.

   – Steven! – morogtam. – És kapcsold le a lámpát!

   Megadóan a sóhajtott, úgy tett ahogy utasítottam, aztán mellém feküdt.

   – Most boldog vagy?

   – Ja.

   Tényleg az voltam. Azóta a nap óta nem nagyon voltunk kettesben, és nem is beszéltünk a dologról. Mármint ami alakulóban volt. Hogy lehet egyszerre menny és pokol egy nap? Hát pont így! Egyik pillanatban még szárnyalsz a boldogságtól, aztán valami letöri a szárnyadat, és a földbe csapódsz, ami majdnem elpusztít.

   – Milyen itthon?

   Szíven ütött ez a kérdés. Itt éltem tizennyolc évig, ez a ház nyújtott menedéket számomra, ismerem minden rezdülését, minden hangját, s mégis oly idegen.

   – Már régen nem ez az otthonom.

   – Szóval nem jól érzed magad itt? – vonta le a következtetést.

   – Azt nem mondtam, csak nem ez az otthonom – találtam meg a szemét, amint hozzászoktam a sötétséghez. – Amikor a bevetés után magamhoz tértem, azt mondtad, hogy minden rendben van, otthon vagyok, és azóta érzem azt, hogy New York az otthon. Aztán Tony elmondta az igazságot, és egy átmeneti időben fogalmam se volt, hogy mit jelent az otthon szó. Végül minden helyre rázódott, és szarul is érzem magam emiatt.

   – Hogy beszélsz?

   – Örülök, hogy megfogtad a lényeget – mosolyogtam.

   Felkönyökölt és rám nézett.

   – Miért érzed magad rosszul?

   – Szarul, nyugodtan kimondhatod – nevettem, aztán visszább vettem a hangerőből, mert rajtunk kívül már mindenki alszik. – Mert úgy érzem, hogy elárulom a családomat azzal, hogy az otthon szóról nem ez a ház jut eszembe először.