Chapter 10

848 52 3
                                    

   Hivatalosan is befejeztem a tanulmányaimat. Múlt héten írtam minden tantárgyból egy tesztet, ami természetesen tökéletesen sikerült, szóval leérettségiztem! Tony azt mondta, hogy ezt muszáj megünnepelnünk – én nem tartottam olyan nagy dolognak –, úgyhogy két napra csak mi, ketten elutaztunk Washingtonba és meglepően jól éreztem magam! Tony ismét bebizonyította, hogy legbelül – nagyon mélyen – jó ember, nem foglalkozott a mással, csakis velem. Várost néztünk, bejártuk a Fehér Házat, voltunk a Washington-emlékműnél, és meglátogattuk az Amerika Kapitány kiállítást. Az utóbbi elég vicces volt! Egy kiállítást néztem egy hősről, aki a második világháborúnak vetett véget, és aki pár szobával arrébb lakik tőlem.

   Fura volt Steve-et a saját korában látni. Olyan fiatalos volt, laza – most is –, de körültekintőbb lett azóta, kicsit mintha befásult volna. Elemében volt, ahogy leszűrtem az archív felvételekből, és csak most vettem észre, hogy vannak még olyan pillanatok amikor nem érzi magát otthon a 21. században. Próbálja ezt nem mutatni, de most ezeket látva döbbentem rá. Valami hiányzik belőle. Ezek lehet például a barátai, akiket az ő szemszögéből szó szerint egyik napról a másikra veszített el. Elvesztette azt a kort, amiben született, nevelkedett és élt.

   – Min ügyködsz ennyire?

   Nem kell megfordulnom, hogy megtudjam ki az, ezt a hangot ezer közül is felismerném, és mindig az egekbe szökik a pulzusom.

   – Rántottát készítek – válaszoltam.

   Mivel az anyukám egy szakács, ezért az ember jogosan gondolná azt, hogy én is jól tudok főzni. Hát jól is tudok, de csak körülbelül azt az öt ételt, aminek az elkészítését megtanultam. Nem a kedvenc elfoglaltságom a sütés-főzés, de ha éhes vagyok, akkor nehezen, de ráveszem magam. Most is csak azért készítem, mert hiányoznak már azok a jó kis magyaros ízek.

   – Megmutatom nektek, hogy milyen az igazi rántotta! Jó hagymásan – szagoltam a levegőbe –, pirospaprikával megszórva. Ti olyan ízetlenül eszitek, mintha nem lenne lelke.

   – Jó illata van – helyeselt Rogers.

   – Egyébként, hogy vagy? – fordultam felé.

   Nem látszik rajta egyáltalán, hogy másfél hete meglőtték. Még pár napig az edzésre se gondolhat, de aztán fokozatosan terhelheti magát. Három napig volt a gyengélkedőn, én meg mind a három nap meglátogattam. Valahogy olyan rossz érzésem támadt, amikor bementem hozzá. Az emberek a Bosszúállókat isteneknek hiszik, elképzelhetetlennek tartják azt, hogy egy kórházi ágyban feküdjenek. Abba senki se gondol bele, hogy ők is csak emberek, akik hibázhatnak és megsérülhetnek.

   – Néha még egy picit érzem, de nemsokára a régi leszek.

   Elmosolyodtam.

   – Hiányzik már az, hogy felmosd velem a padlót. Nat ellen egyáltalán nem győzők, Clintet meg túl könnyű legyőzni.

   – De nagy képű valaki! – ért ide az utóbbi.

   – Én csak a tényeket közlöm – vettem elő a tányérokat, és az evőeszközöket.

   – Sziasztok! – a hang irányába kaptam a szemem.

   Sharon Carter, megint... Sokat tartózkodott itt, mióta a srácok visszatértek a bevetésről – ami egyébként sikertelen volt, nem találták meg a jogart. Pontosabban Steve mellett volt sokat, de nálam nem többet. Én reggel befészkeltem magam egy székbe, és csak mosdózni mentem el mellőle. Amikor már a szobájában pihenhetett akkor is ugyanez volt a forgatókönyv. A Washingtonban tett utazásom alatt, pedig Natasha szórakoztatta.

Jégvirág I. /Befejezve/Where stories live. Discover now