Yours truly🦋 - Peter Parker ff.

~8.rész~

Maya szemszöge

Ebédszünet van. Fogalmam sincs hova üljek,hisz Mj mellé nincs kedvem,Ned pedig Peterrel ül. Remek,mehetek megint a wc-be.

-Héj hova hova?-kérdezi Ashley.

-Én csak...nem tudok hova ülni,így gondoltam...-hajtom le a fejem.

-Na neem,gyere ülj velünk!-húz maga után Ashley,amivel nem ellenkezek,hanem megyek utána.
Csak hogy nem arra számítottam,hogy Peterékhez ülnek.

-Gyere,ülj le!-mosolyog Ashley.

Ránézek Peterre,aki egy ravasz mosolyt húz elő,aminek nem tudok ellenállni,de szerintem ezt ő is tudja.

-Rendben!-mosolygok fenyegetően,majd leülök Peterrel szemben. Mindenki csendben hallgat és engem néz.

-Mivan,nem esztek?-kérdem

-Ja,dehogyis nem-nevet idegesen Ned.

Megforgatom a szememimet,majd elkezdek enni. Közben végig haragos pillantással bámulom Petert,akinek egyszer csak elege lesz a némaságból és megszólal.

-Khm és öhm milyen volt a kémia?

Milyen volt a kémia?? Ezt most komolyan kérdi? Majdnem miatta kaptam szaktanárit!

-Chhh most komolyan kérded?-mondom idegesen.

-Miért,nem mondtam rosszat!-mondja zavartan.

Erre felállok és gyors léptekbe elindulok kifele az ebédlőből. Peter utánam jön.

-Maya,Maya állj már meg!-kiálltja.

Egyszer csak elkap hátulról egy kéz és beránt a terembe. Peter idegesen néz rám.

-Peter engedj ki!-mondom mérgesen,majd elkezdem löködni.

-Nem Maya,előbb szépen megbeszéljük!

-Peter kérlek ne idegesíts!Engedj már ki-mondom majd hirtelen elesek a lábába. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz,majd amikor meg akar csókolni,eltolom magamtól.

-Peter-suttogom karba tett kézzel.-miért mondtad azt...amit akkor mondtál...

-Nem úgy gondoltam...Azt hittem csak kinevettél amiért szeretlek és nem fogtam fel mit teszek. Meg amúgy is Mr Stark folyton kibo-mondja,majd hirtelen a szája elé emeli a kezét.

-Te azt mondtad Stark?-lépek felé egyre közelebb-hogy érted hogy Stark? Honnan ismered?

-Hát...én csak a Stark Industriesnél dolgozom és tudod párszor találkoztam már vele- mondja majd elvörösödik.

Elkezdek kuncogni.

-Szörnyen hazudsz Peter Parker-teszem a kezem a tarkójára- de biztos vagyok benne,hogy megvan rá az okod-mondom.

Elmosolyodik,de azzal a hihetlen mosolyával,aminek szintén nem tudok ellenállni. Nem is értem hogy csinálja ezt. Ekkor lassan közelebb,majd még közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. De most nem akárhogy ez AZ a csók,amiről beszéltem régebben.

Megfogom,a homlokára helyezem az enyém,majd lágyan suttogok.

-Sosem akarlak elveszíteni!

-Sosem fogsz!