Yours truly🦋 - Peter Parker ff.

~3/1. Rész~

Igen. Elvesztettük őt. Az életemet. Aki nélkül nem bírnék felállni a padlóról.
Nem is bírok. Apám szavai leterítettek és az egyetlen aki innan fel tud húzni innen az Peter.

De most nincs itt. Egyedül vagyok. Hideg van. Nagyon fázom. Hirtelen egy kéz állít fel,az arcát nem tudom behatárolni. Fogalmam sincs hol vagyok,kivel és mi történt.

Egyszer csak észreveszett a messzeségbe egy villogó fényt. A fejem lüktet tőle,így megtörlöm a szemem. Amint elveszem kezeim a szemem elől,hirtelen sokkal-sokkal közelebb vagyok. Megpillantom,a még mindig vibráló ábrát,ami mostmár egyre jobban hasonlít a Stark toronyhoz logójára.

De mit keresek itt,ilyen hidegbe és sötétbe kint,ráadásul egyedül?

A kéz,aki arcát képtelen vagyok felismerni,ismét elkezdi húzni a karjaim,befelé,a Stark toronyba.

Azt sem tudom,egyáltalán nő vagy férfi. Hogy szólítsam így meg?

-E-elnézést? Hol vannak a többiek?-kérdezem bizonytalanul,körül tekintve a tágas nappaliba.

Nem szól,csak elkezd mutogatni,hogy menjek utána. Megteszem,mivel a közelben ő az egyetlen,aki tudhatja,mi folyik itt.

Egyszer csak megállunk egy barna faajtó előtt. Nagyon ismerős,de az emlékeim annyira homályosak,hogy fogalmam sincs,miért és hol vagyok.

-Válaszolna kérem?-dühödök be,de azért még félve ejtem ki ezeket a szavakat.

Szintén nem szól semmit,csak mutogat befele,kinyitja előttem az ajtót,majd arra vár,hogy belépjek rajta. Minden kétségvetés nélkül,belépek,ám amikor várom,hogy tegye ezt "ő" is,az ajtó becsapódik.

-ENGEDJEN KI!-dörömbölök az ajtón,ami sokkal hangosabban vízhangzik,de engem ez most nem zavar.

-Maya?-töri meg a hangzavart egy lágy,ijedt hang.

Hátrafordulok és meglátom Petert. Hirtelen minden eszembe jut. Minden egyes mondat,vagy éppen tett. Elejétől a végéig.

Ellentmondást nem tűrően ugrok Peter nyakába,aki olyan erősen szorít,mint még soha. Talán még fáj is.

Mikor sikerül kiszabadulnom erős szorításából,barna szemeibe nézve ezt mondom:

-De nem úgy volt,hogy elvesztettünk téged?

-Azt szeretnéd?-kérdi könnyes szemekkel.

-Dehogy! SOHA!-ölelem meg újra.

-Menned kell...-suttogtja.

-Tessék?!-kérdem ijedten.

HÁTRA!

Valaki ezt a mondatot kezdi el üvölteni,majd hirtelen erős,fájdalmas lökéseket érzek a mellkasamban.

-Menned kell.-ismétli meg Peter,hangosabb hangnemben.

-Nem akarok!-kezdek sírni.

-Tudd,hogy mindig szeretlek,szerettelek és szeretni is foglak!!! Örökkön örökké! Viszlát szerelmem!-suttogja füleimbe,ezzel pedig a hang és a löket erősebb,Peter pedig halványabb lesz.

-----------------------------------

Hirtelen hörögve kelek fel egy asztalról,Bruce orvosi szobájában. Ránézek anyáékre,akik zokogva néznek vissza rám. Odajönnek,majd szorosan ölelnek. Így már hárman,mindenki előtt zokogunk.
De ez volt most a legkisebb bajunk. Minden csak a képzeletem volt.

Minden.