Elnyomott Érzelmek (BEFEJEZETT) /JAVÍTÁS ALATT/

Szerinted Cissy?

°°Hermione szemszöge°°

Estére mindenki elment csak Piton marad. Beszélgettünk, majd elnyomott az álom. Este kétszer felkeltem Renesmee sírására. Megetettem, majd vissza aludtam. Reggel már Cissy rombolására keltem.

-Jó reggelt. Ne haragudj.
-Nem haragszom. Te mit csinálsz ha szabad kérdeznem?
-Úgy döntöttem be jövök...ugy sincs más dolgom. Ugye ott leszel a végső tárgyaláson?
-Minden féle képen.
-Rendben. Draco üdvözöl.
-Én is őt. Egyébként... ezt csak neked mondom el még .... te Minerva és Piton tudjátok...
-Mond.

Kicsit hallgattam. Nagy levegőt vettem és bele kezdtem.

-Ki lépek a Minisztériumból....
-Mi? És hová mész?
-A Roxfortba..... Svk tanárnak...
-Na ez tök jó. Tudod, hogy mindenben támogatlak amiben tudlak.
-Lenne itt még valami....
-Mond.

Kis habozás után ezt is elmondtam.

-Minerva....rám akarja hagyni a Roxfortot miután ő öröknyugalomra hajtja fejét.
-És ezzel mi a baj?
-Nem érzem azt, hogy tudnám vezetni a Roxfortot.
-Édesem.. hidd el te leszel a legjobb. Túlfogsz szárnyalni mindenkit.
-Ettől félek...
-Miért?
-Én nem akarom tulszárnyalni se Minervát se Albust. Mondjuk Albust nem is lehetne. De Minervát sem akarom...
-Szerintem még rá érsz ezen gondolkozni.

Én elmosolyodtam. Igaza van Narcissának. Az meg messze van... Minerva erős mindent is kibír. A kezembe adta a kislányom. Beszéltem hozzá. Már most kiköpött Perselus. Az arca a szeme.

-Kiköpött Perselus. - mondtam.
-Igen valóban.
-Az arca. De a szeme a legjobban. Szerinted?
-Igen. Szerintem ekte olyan lesz mint az apja.
-Hát azért remélem a hisztijét nem fogja örökölni.
-Na az lenne a káosz.

Ekkor valaki ránk mordult.

-Remélem a hiszijét nem örökli.. - szólal meg nyájas hangon.
-Szia szivi.... - köszöntem zavartan.
-Remélem nem szidtatok.
-Nem... csak azt mondtam, hogy ne örökölje a hisztid.
-Azért te is tudsz hisztizni.

-Nőből van. - szólt Cissy.

Én kuncogtam majd vissza fordítottam a tekintetem a lányom felé. Az arcát simogadtam. A kicsi kezével megfogta az ujjam. Igaz erősen de jól esett. Nekem még most esett le, hogy ő az én lányom.
Hideg volt a keze de ez ilyenkor bármilyen ilyesztő is normális. Kizártam  mindent és mindenkit nem hallottam, hogy Perselusék mit beszélnek. A szemem előtt most csak a kislányom volt  és az, hogy hogyan szorítja az ujjam. Kicsi ujjaji lefehéredtek annyira szorít.

Nem fájt. Najo de egykicsit de nem számít. Arra emeltem fel a fejem, hogy Cissy elment.

-Nagyon elvagy a kis világosban szivem.
-Tudom... épp a lányommal vagyok elfoglalva ne haragudj.
-Hülye.
-Ccch.... hallottad mit mondott apád? -kérdeztem Renesmeetől.
-Cch. Nem úgy értettem.

Perselusra mosolyogtam. Majd vissza a lányomra. Megemlítettem Perselusnak a lánya szemét és arcát. Azt mondta igen talán egy kicsit. Én ezt cáfoltam azzal, hogy nem is kicsit.

A lányomnak meg a tekintete is olyan mint az apjájé. Szikrázik ha meglát, és földön túli boldogságot látsz benne amin nem tudsz nem elmosolyodni. Ahogy Shakespeare fogalmazna a Rómeó és Júliában. Érted még a családom is megtagadom vagy a létezés csak légy az enyém. Na igen valami ilyesmit érzek most a lányom iránt. Az életem adnám érte. De ez normális ez egy anya és egy apa kötelessége.

Ez olyan mint a bevésődés. Amikor meglatod olyan mintha nem is a gravitáció tartana a földön hanem ő. Bárki vagy bármi lennél érte és bármit megtennél ő érte.