Gyilkos szenvedély

ˡᵃ̀ᵗᵒᵍᵃᵗᵃ̀ˢ

"Akkor vagyunk emberiek, ha a jelentéktelennek látszó dolgokról jelentős gondolataink vannak."

-Gadányi Jenő-

ADELYNN

    Fekete Mercedesbe szálltunk be, én, Ethan és Colton.Danielle egy ideig próbálta meggyőzni Coltont, hogy bárhova is megyünk, ő szívesen elkísér minket.Ám miután jelentőségteljesen pillantással sandítottam a férfire, azonnal elutasította a barna hajú lányt.

-Hova is megyünk? - szólalt meg Ethan a kocsi vezetőüléséről.Én és Colton hátul ültünk, miközben a szőke a visszapillantó tükörböl figyelt minket.
-Az utat nézd, te vadökör! - hevesen mutattam az útra és csaptam a vállára.
-Aú! - Ethan megfogta a vállát és simogatni kezdte az ütés helyét.
-Adelynn régi otthonához. - Colton a lehető legnagyobb nyugodtsággal válaszolt a szőke hercegnek, egy enyhe mosollyal a szája szélén.
-Na az fasza! - lelkendezett Ethan.
-Vigyázz a szádra! - korholta le szinte azonnal a mellettem ülő.
-Te is így beszélsz... - tettem hozzá halkan a beszélgetéshez a mondandómat.

   Ethan felhorkant és rácsapott a kormányra.Óvatos mosollyal nézett hirtelen hátra, de amikor látta szúros tekintetemet, visszafordult.
Sóhatjva néztem azt a tájat, amit annak idején annyiszor láttam.Az ismerős környék lassacskán előhozta, rég eltemetett emlékeimet.A kisbolt, a park, az áruház, Marta híres étterme.
Aztán megpillantottam az egykori gimnáziumot, ahol 4 évig koptattam a padot - az akkori tanárok legnagyobb örömére. -
Reszketeg sóhajt hallatva fordultam el az ablaktól és saját kezeimet kezdtem el bámulni.

-Minden rendben, mi vida? - Colton lassan közelebb csúszott az ülésen hozzám.Kezét a kezeimre rakta és igyekezett leállítani a remegést a végtagjaimban.
(Életem.)
-Ott van a régi iskolám, odajártam... - magyaráztam neki halkan.
-Mesélj csak! - bíztatott, miközben simogatni kezdte a kézfejemet.
-Hangossabban, hogy én is halljam! - ordított hátra Ethan.
-Fogd már be a pofád! - Colton, Ethan felé fordult és sóhajtva nézett a fiúra, mire az behúzott nyakkal, vigyorogva várta a történetet.
-Az utolsó évemben, nagyon izgultam az érettségi miatt.Az iskola...nem volt a legerősebb.Mindenképpen főiskolára vagy egyetemre szerettem volna menni, hogy a szüleim és én is büszke legyek magamra. - az ujjaimat tördeltem, miközben minden szót lassan ejtettem ki a számon.
-Igen és? - állt meg egy pirosnál és nézett hátra rám Ethan.
-Nagyon sokan bántottak, lenéztek és középszerűnek tartották az iskolát, ahova 4 évig jártam.Nem hangzik komoly dolognak, de 15 évesen az volt.Végighallgatni, hogy ők a jó középiskoláikkal egyetemen végzik, őrülten sok pénzzel a kezükben.Én azonban...sehol nem leszek. - egyenesen Colton szemébe néztem, mert féltem, ha félrenézek, megtörik az a burok, ami visszatart a sírástól.
-Mi történt azután? - kérdezett rá óvatosan Ethan.
-Megmutattam, hogy bekerülök. Egy nagyon jó főiskolára járok most.Ők pedig diplomával a kezükben, nem tudnak elhelyezkedni, ezért gyorsétkezdékben, napi 6-8 órát dolgoznak vagy többet. - mondandóm végére a vigyor a számon, fülig ért.

   Colton somolyogva megcsóválta a fejét, azonban a simogatást nem hagyta abba.Ethan elismerően pillantott hátra, majd gyengéden figyelmeztetett.

-Szerintem készülj fel! - mondta halkan.
-Miért? - értetlenkedtem összehúzott szemöldökkel.Körbenéztem, ám amikor kinéztem az ablakon, rájöttem mire célzott a fiú.

   Az erdő olyan emlékeket hozott fel, amiket mindig csak álmomban, akaratomon kívűl elevenítettem fel.Önszántamból eszem ágában sem volt visszaemlékezni minden akkor itt töltött percre.
Elöntött a pánik.Az izzadság gyöngyözni kezdett a homlokomon, kezeim pedig görcsösen szorították Coltonéit.A fák gúnyosan üdvözöltek és, mintha leveleik nekem integettek volna.
Nem tetszett.Nem tetszett, hogy itt kell lennem.Nem tetszett, hogy újra itt kell lennem.Nem tetszett, hogy nélkülük vagyok itt.

-Minden rendben. - suttogta a fülembe Colton.
-Mindjárt áthaladunk ezen a tetves úton, kitartást kisasszony! - bíztatott stílusosan a sofőrünk.
-Kösz, sofőr! - intettem előre, mire szórakozottan rám nézett.

   Az autó 10 perc után leállt egy viszonylag nagy ház előtt.Nagy kerítése biztonságosan védte a betolakodóktól, azonban a védelmi rendszer is készséges szolgálatot tett ennek érdekében.
A ház falai kívülről letisztultak, fehérek.Egy lépcső vezet a bejáratig, míg alul a garázs akár befogad két kocsit is egyszerre.Kertje hatalmas, bokrokkal, fákkal és többféle virággal.A medence hátul volt, hintaággyal, grill készlettel és napozóágyakkal.
A szüleim mikor betöltöttem a 16. életévemet, rám iratták az egész házat.Nem mondom,hogy nem örültem, de képtelen voltam annak tudatában itt élni, hogy ők nincsenek itt velem.Így, ùgy döntöttem, addig nem költözök ide, amíg nem állok készen arra, betegyem egyáltalán a lábam, anélkül, hogy elfogna a rosszullét.

   Előreléptem és beírtam a biztonsági kódot, ami 4 számból állt, egyáltalán nem volt nehéz.A születési hónapom és a napom, egyszerűen ki lehet deríteni.
A kapu komótosan nyílt, pont addigra tárta ki magát szélesre, amikor a fiúk beértek.

-Adelynn, szeretnéd, hogy mi ketten men... - rakta a vállamra a kezét Ethan.
-Nem, én is megyek. - ingattam meg a fejemet, majd átléptem a kapu vonalát.

   Magabiztosan indultam meg a lépcsőn, azonban az emlékek.Azok a fránya emlékek...
Colton időben megtartotta a derekamnál, mielőtt leszédültem volna a meredek lépcsőfokról.Óvatosa mosollyal, bökött előre, hogy folytassam.
Az ajtó előtt tanácstalanul álltam, nem volt nálam a kulcs.Az a főiskolán van, nem vittem annó magammal.Mindennél jobban vigyáztam rá.

-Megoldom! -lépett előre Ethan.Kabát zsebében volt egy apró dudor, amit nem tudtam mire vélni.Belenyúlt és azt a valamit az ajtóra akarta rakni, mire kikerekedett szemekkel fogtam le a karját.

-Te mi a francot csinálsz? - néztem rá, majd a kis tárgyra elképedve.
-Kirobantom magunkat ebből a helyzetből. - úgy fixírozott, mintha ez teljesen normális lenne.
-Hány másodpercre állítottad? - szólalt meg mögülem Colton.
-Mièrt? - Ethan értetlen fejet vágva, állt fel egyenesen.
-Azért baszdmeg, mert képes vagy 3 másodpercre állítani.Szerinted az alatt el tudunk egyáltalán futni vagy mit akarsz?Repülni,mikor a levegőbe repít ez a szar? - Colton a kisebb bombára mutatott, majd kérdőn nézte a barátját, mire az sòhajtva nézte meg a beállított időt.
-Miben fogadun... - Ethan mosolya, egyből tátva maradt mikor leolvasta a számokat. - Nem fogadunk.
-Mennyi? - miért érzem úgy, hogy 10 perccel ezelőtt,ha Colton nem állìtja le meghalunk?
- 2 másodperc. - suttogta Ethan becsukott szemekkel. Szép volt, barátom.

   Colton az ég felé emelte a tekintetét,majd arrébb tessékelve minket az ajtó elé állt.Valamit ügyködött a zárral, mire az kattanva adta meg magát és az ajtó nyikorogva kinyílt.Elképedve sandìtottam a férfire, mire az büszkén félreállt és illedelmesen előreengedett.

-Hölgyem! - az ajtót tartva léptem régi otthonomba, azonban a hányinger és a szédülés lassan, de elért.
-Balfasz Ethan! - hallottam tompán Colton beszólását.

   Szemeim össze-össze akadtak és a látásom egyre homályosabb lett.Nem tudom, hogy a könnyek vagy a hirtelen jött hányinger volt az oka, azonban mindkét fiú aggódva sietett oda hozzám.
Hangjukat egyre hallkabban hallva,forgolódtam, majd éreztem a fájdalmat.Szemeim fentakadtak, lélegzetem a tüdőmben akadt, lábaim pedig feladták a súlyos szolgálatot.
A sötét, tudatlan semmiség egyből szívélyesen fogadott, bár mindketten tudtuk, itt addig maradok, ameddig ő akarja.

Mi történik velem?