A könyvjáró

Prológus I

"Nem kell egyedül élned a világban, ott van a testvéred."
/Albert Schweitzer/

Kelly ismét a pasikról beszélt. Vagyis, ha konkrét akarok lenni, egy bizonyos pasiról. Már hetek óta bele volt esve Bencébe. El kellett ismernem, valóban nem volt semmi a srác. Egészen jóképű volt, a világos bőrével és fekete hajával, és persze az ehhez tartozó bőrdzsekis-motoros stílusával. Habár szerintem nem igazán volt Kellynek való, és ezt mindig el is mondtam neki, azonban Kelly amellett, hogy fogadott testvérem volt, a legjobb barátnőm is. Így bármennyire is ragaszkodtam a véleményemhez, támogattam őt a számtalan tervében és törekvésében, hogy megszerezze Bencét magának. Csakhogy ezek a tervek mindannyiszor kudarcba is fulladtak. Habár imádott testvérem nagyon is csinos volt, azonban Bence a csajok egyik kedvence volt. Persze hogy nem úgy, ahogyan az amerikai filmekben és történetekben van, hogy mindenki utána rohangált és őt akarta. Inkább csak néhány iskolatársunk, Kellyvel egyetemben nagyon örült volna, ha Bence őket tünteti ki a figyelmükkel. Azonban így elég nehéz elérni, hogy ez az "álompasi" észrevegye.

Habár véleményem szerint ha észrevette volna is sokkal inkább tartott volna tőle semmint beleszeretett volna. Úgy láttam, hogy nem igazán az a bátor-típus, inkább csak a látszatra tűnt annak. Márpedig Kelly egy igazi félelmetes vadóc volt. Én aztán csak tudtam. Imádott a késekkel játszani és dobálózni, önvédelmi órákat vett, és a kígyók voltak a kedvencei. Szerencsémre külön szobánk volt, de így is folyton zártam és csuktam az ajtómat, kissé tartottam a házi kedvenceitől. Habár így is sokszor egy légtérben kellett lennem velük, amikor Kelly kígyóval a nyakában sétált a házban. Összegezve tehát, nem volt meglepő, ha azt gondoltam, hogy egy ilyen pasi, mint Bence, nem lesz megfelelő pár számára. De hát sose lehet tudni, és mivel Kelly totálisan bele volt esve, ezért én támogattam volna, hogy megpróbálják együtt hátha.... Ezúttal éppen azt a tervét ecsetelte, hogy Bence melyik haverjával kell összebarátkoznia, hogy rajta keresztül jusson közelebb álmai pasijához. Ez pedig alapos tervezést igényelt. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnt, amennyit beszélt róla....

Közben azonban hazaértünk, és ahogy beléptünk, láttam, hogy valami nem stimmel. A szüleink elgondolkozva ültek a kanapén. És még azt se kérdezték meg, hogy mi is volt ma a suliba. Ami elég szokatlan volt tőlük, viszonylag sokat foglalkoztak velünk, főleg anyu. Ő volt az, akivel tényleg meg tudtunk beszélni bármit, és aki a legjobban támogatta Kelly furcsaságait, és az én mérhetetlen olvasás-mániámat. Mert hogy megrögzött könyvmoly voltam világéletemben. Valószínűleg már így születtem. Amíg ki nem olvastam a könyvet, nem voltam beszámítható állapotban, jobb volt, ha hozzám sem szóltak. Nagyon el tudtam merülni minden történetben, legyen az bármilyen stílusú. Habár nyilvánvalóan nőként a vörös és rubin pöttyösök voltak a kedvenceim, de bármit elolvastam. Szó szerint bármit. Úgyhogy Kellyvel összenéztünk, amikor megláttuk a szüleinket a kanapén a homlokukat ráncolva. Ám hiába kérdeztük ami a gond, nem mondták meg, csupán annyi információt kaptunk, hogy amint eljön az ideje megtudjuk, csak hagyjuk kicsit magukra őket. Így pontosan ezt tettük. Az én szobámba mentünk, hogy ott folytassuk a csevegést...