A könyvjáró

Darren Shan: Kojaszan I*

"Embert boldoggá ki tehetne más, mint szerelmese, akivel együtt lélegzik?"
/Polgár Ernő/

A sötétség után azonban nem otthon ébredtem.. miért is ébredtem volna otthon?
– Komolyan? Még ebbe a béna történetbe is?

Régen olvastam olyan könyvet, ami nem tetszett, de a Kojaszan pont ilyen volt. Gyerekmesének nem rossz, kisebb gyereknek, de még annak sem mondanám túl jónak, nekem olyan gagyinak tűnt. Erre most itt állunk a híd előtt... Damiennel... ismét. Ha ez egy álom, nem kéne tudnom legalább, hogy hol fogok (vagy fogunk?) aludni? Valószínűnek találtam az eddigiekből kiindulva, hogy az erdő ad éjszakára szállást nekünk. De bármi megeshet. Apropó erdő. Vajon hová kerülhettünk? Kojaszan beszélt már vajon a szellemekkel? Ha igen, én azért elég kíváncsi lennék rájuk és a történeteinkre. Végül arra jutottam, hogy eddig minden ilyen fura álmomban Damien tudott mindent, hátha ezúttal is... nem akartam túl sok időt eltölteni ebbe az álomba, reméltem, hogy hamar felébredek. Amúgy is rettentő kimerült voltam és minden kezdett összemosódni.

– Ha tudod, hogy hol alhatnék egyet ne tartsd magadba kérlek. – néztem könyörgő szemekkel a mellettem álló szinte szoborszerű tökéletes alkatú egyénre.
– Természetesen. Gyere angyalka.
Azzal a kis falu felé vezetett. Ami pont olyan volt, mint ahogy általában a faluk kinéznek, régi házak, virágos kertek, nézelődő emberek... Nagyon kicsi falu volt, nem csoda, hogy itt mindenki ismert mindenkit.
Egy kis kajibához mentünk. Amikor Darren Shan leírta Itakot, pontosan ilyennek képzeltem el. Egy legalább 100 éves ráncos, idős, nehezen mozgó néninek.

– Jó napot. Messziről érkeztünk, hol kaphatnánk menedéket az éjszakára? – kérdezte Damien udvariasan.
– Milyen érdekes idegenek. Az erdő szellemei miatt jöttetek?
– Igen, az angyalkám nagyon szeretne találkozni velük, ám megviselte az utazás. – hogy angyalkája?? Bevallom jónak hangzott, de mégis...
– Kerüljetek beljebb. Itako vagyok.
– A hölgy Nina én pedig Damien vagyok.
– Ilyen nevekkel valóban jó messziről jöhettetek.

Odabent tipikus kis házikót találtunk. A polcok roskadásig voltak élelmiszerrel és fura porokkal, növényekkel. Amolyan igazi javasasszony-kuckó volt.
– Hozhatok Önnek fát a közeli erdőből? – kérdezte udvariasan Damien, Ez kedves volt tőle, az viszont, hogy itt akar hagyni, már kevésbé... Nekem addig mit kellene csinálni?
– Persze fiam. – hát jó, úgy tűnik egyedül maradok ezzel az idős javasasszonnyal... Damien hamar eltűnt...
– Kedveském, megtennéd, hogy alágyújtasz a vacsorának? Mire visszaér a fiatalember fel is melegszik.
– Természetesen. – és mégis abban a korban vajon mivel melegíthették fel? – Merre...
– A gyújtófácska ott van a kredencen. – Ohh Istenem add, hogy a gyújtófácska gyufa legyen! Mázlim volt, az feküdt ott. Fura volt, de végül is a gyufa az gyufa, hamar tűz lobbant. Még jó, hogy már találkoztam ilyen régi tűzhellyel. Persze nem a könyvekben, hiszen egy történetben ez egy lényegtelen dolog, hogy milyen a tűzhely... valami filmben láttam, hogyan használják... Csendesen ültünk, és hallgattuk a tűz pattogását. Hamarosan Damien is megjelent. Az étel pedig felmelegedett így neki is álltunk vacsorázni. Hát... inkább nem akartam tudni mi van benne, próbáltam nem is gondolni rá. Kenyér volt hozzá így szerencsére nem volt gond, hiszen kenyérrel bármi ehető, ezt a menzán mindenki megtanulja. És ha a dzsungelbe a vadállatokat megettem... Vacsora után Damien begyújtott a kandallószerű tűzrakó helyre. Mi kaptunk egy pokrócot, azzal feküdtünk a tűz mellé. Vagyis Damien ült, hátát a falnak támasztva, én pedig hozzábújtam, és mindkettőnket betakartam. Itakó rá akart beszélni minket hogy valamit tegyünk a földre, amin alhatunk, de így tökéletes volt. Nekem csak Damien kellett a jó alváshoz... vagy az ágyam. De magam sem voltam biztos benne melyik lenne jobb. Habár a legjobb a pihe-puha ágyban aludni volt, Vele. Ahogyan azon a második együtt töltött éjszakán... Hamar álomba merültem.

Reggel finom simogatásra ébredtem. Olyan kellemes volt, morogni kezdtem. Majd egy kellemes mély basszus hangot hallottam.
– Nina, ideje felkelni. – Ez... Damien. Tényleg neki van ilyen mély hangja. Miért kellett ilyen elégedetten morognom? Azonnal felébredtem. Még mindig a kunyhóban voltunk... Álom az álomban, ráadásul így... ez nem lehet igazi.
– Már ébren vagyok. – álltam talpra. Ő is hamar felállt, míg én összehajtogattam a pokrócot. Majd nekiálltunk reggeli szendvicseket készíteni. Úgy tűnt Damien jobban feltalálja magát abban a konyhában mint én, de hát már meg sem lepődtem rajta... Mire végeztünk Itakó is felébredt. Hajnalodott.

A reggeli után megköszöntük a vendéglátást és útnak indultunk. Én még meg akartam nézni a sírokat is. Kaptunk némi elemózsiát az útra is, szerencsére. A sírokat alaposan szemügyre vettem. Néhányon már a név sem látszott. Órákat elvoltam vele. Damien nem kérdezett semmit csak követett. Mikor leültem egy padra konstatáltam, hogy elég éhes vagyok.
– Esetleg tízóraizni? – néztem Damienre, aki elmosolyodott.
– Azzal kicsit elkéstél angyalka. Már délután egy óra van.
– És akkor hová tűnt a délelőtt?
– Úgy tűnik téged is érdekelnek annyira a sírok mint Kellyt.
– Hát végül is... – ha az embernek van gót ismerőse tudja milyen ez... csak ragad az emberre ez-az. Úgy tűnik még az időérzékemet is elvesztettem. – De biztosan egy óra van már?
– Igen. – mutatta a karóráját.
– Ohh, hát jó... – álltam neki az egyik kenyérnek.
– És délután mi a terved?
– Miután délelőtt érthetetlen módon velem tartottál, így a délután a tied.
– Látogassuk meg a vízesést akkor. – mondta szinte egyből.
– De hát... nincs semmi bikini... – bár ez csak egy álom, miért aggódok ennyire?
– Elfelejtetted angyalka milyen ruhába vagy.
Végignéztem magamon. Igaza volt. Az alsó ruhám egy fehér aláöltözős ruha volt.
– Ohh. De ez... fehér. Hogy fürödjek veled?
– Túl sok a kérdés. Csak gyere. – fogta meg a csuklóm nyomatékosítva a mondanivalóját. Csakhogy erre aztán az egész testem tűzben kezdett el égni.