A könyvjáró

Patrick Ness-Siobhan Dowd: Szólít a szörny I*

"A félelem természetes dolog. Csak ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad."
/Sven Hassel/

Éjszaka volt, korom sötét, csak a hold világított. Körbenézve a legelső, amit megláttam az egy domb volt, azon pedig egy templomot, aminek a kertjében régi, rogyadozó sírkövek voltak. Kellynek tetszett volna. Tényleg... hol van Kelly? Ritkán megyek éjszaka ilyen helyre nélküle... hol is vagyok? Valami nem stimmelt, de nem értettem semmit. A temető közepén viszont ott feketéllett egy hatalmas tiszafa. Ami Conor nevét suttogta. Egy srácét, aki az ablakban állt. Fiatal volt, nagyon. Elsötétült minden, egy felhő takarta el a fehéren világító holdat. Én pedig automatikusan hasra feküdtem és próbáltam minél inkább összehúzni magam, valahogy nem tetszett ez az egész.

És igazam lett, amikor elvonult a felhő a tiszafa már az udvar közepén állt. Ismerős helyzet volt, ám minden kiröppent a fejemből, amikor elkezdett átalakulni az ősöreg hatalmas fa valami még hatalmasabb szörnnyé. Fa-szörnnyé. Lábai és kezei meg szeme... mindene lett. Az ablakpárkányt fogta meg hatalmas fa-kezeivel, én pedig már reszkettem. Meleg őszi éjszaka volt, de a hideg rázott. Elmenekültem volna, de túlságosan féltem hozzá. Mély, erőteljes hangon zúgta ismét, hogy „Conor O'Malley. Eljöttem érted, Conor O'Malley", mondta miközben mintha lökött volna egyet a házon recsegett egy kicsit a ház és tárgyak puffanása hallatszott a szobában. Hatalmas kimeredt szemekkel néztem a félelmetes szörnyre. A srác úgy tűnt, nem ijedt meg, nem is értettem, ez a hatalmas lény... rettenetes volt. Conor azonban csak ennyit mondott, halkan hallottam, de hallottam.

– Vigyél el, mire vársz!
– Tessék? Mit mondtál? – kérdezte a szörny, félelmetes hangon. Ne, Conor, ne dühíts fel még jobban!
– Azt mondtam, vigyél már el!

Nee... tápászkodtam fel óvatosan, félve, nagyon belemerültek, hátha nem vesz észre... a kerítésig jutottam, mire Conor kimondta ezeket a szavakat, majd egy kis csend támadt. Azután egy hatalmas ordítás töltötte be a helyet, ha ekkor ijedtem meg igazán, szaladni kezdtem lefelé az úton, és csak reméltem, hogy vagy észre sem vesznek, vagy a szörny nem kezd el üldözni. Egyszer csak egy alak tornyosult előttem. Nem volt olyan nagy mint a szörny, de nálam jóval magasabb volt. Már késő volt lefékezni, nekimentem. Hatalmas szemekkel, ijedten kapkodtam a levegőt. De az illata hamar megcsapott, ezt a férfias illatot bármikor felismertem volna, ez Damien volt!

– Szia angyalka.
– Én... messzebb... kell... menni... szörny... az... udvarban. – lihegtem még mindig kifulladva, miközben ijedten néztem rá. Ő viszont nyugodtan mosolygott rám, habár hihetetlenül szexi volt ez a mosolya, nem tudtam nem észrevenni, azonban én még mindig nem nyugodtam meg.
– Nina, nyugodj meg, senki sem követ, biztonságban vagy. – nézett a szemembe. Éreztem, ahogyan a nyugalma kezd elönteni. Hátranézve ellenőriztem amit mondott, de igaza volt, senki sem volt mögöttem. Kissé ijedten néztem azért körbe a sötétségbe, még nem éreztem magam teljesen nyugodtnak, és aggódtam, hogy a szörny valahol az éjszakában vár. De úgy tűnt, nem. Ellenben realizáltam, hogy Damien karjai körém fonódnak továbbra is, és nem fájdalmasan, de erősen tartanak. Még mindig remegtem, mint a kocsonya, de már biztonságban éreztem magam. Itt volt velem, és úgy éreztem minden rendben van.

– Gyere angyalom.
Eszembe se jutott megkérdezni hová is megyünk, még eléggé a sokk hatása alatt voltam, hagytam, hogy egy házba vigyen. Mert felvett és a karjában vitt be. Letett a kanapéra, majd mellém ülve tovább ölelt. A hold továbbra is fehéren világított be az ablakon.
– Nem lehetne... egy kis világosságot csinálni? – kérdeztem halkan, kicsit szégyelltem magam miatta, de ha becsuktam a szemem, Damien is hirtelen tiszafa-szörnnyé vált. Kicsit aggódtam, hogy Damien hogyan fog reagálni, de nem nevetett ki. Csak bólintott és már ment is felkapcsolni a villanyt. Egyszerű szoba volt, kanapéval, néhány könyvvel, dohányzóasztallal és még néhány képpel. Damienen pedig egy feszülős v-kivágású póló volt, egy egyszerű farmerrel. Nagyon jól festett és hihetetlenül nyugodtnak tűnt, ellentétben persze velem.

– Csokit, teát, forrócsokit, cappucinot vagy bármit szeretnél?
– Egy teát esetleg. De megcsinálom én. – álltam fel óvatosan.
– Dehogy is. – mondta miközben finoman felemelt, mint egy pihét, és visszatett a kanapéra. Olyan könnyedséggel tette mindezt, hogy azt kellett hinnem világéletében 60 kilókat emelgetett. Hm, kinek ne ilyen pasi lenne az álma, komolyan? – Megcsinálom én. Milyen ízűt szeretnél?
– Hát... mindegy, tulajdonképpen.
– Egy gyümölcsöset vagy zöld teát esetleg?
– Inkább zöldet. – feleltem, miközben próbáltam nem lehunyni a szemem hosszabb időre, mert még továbbra is a szörny képe ugrott az arcomba. Próbáltam inkább Damient figyelni, hogy hátha inkább ő ég be a fejembe, ezt a látványt szívesen viseltem volna sokáig. A teám hamar elkészült, és odahozta nekem.
– Meg tudod fogni, angyal?

Ez nagyon figyelmes volt tőle, de csak egy bólintásra telt. Azonban neki ez is elég volt, óvatosan a kezembe adta a hófehér porcelánbögrét, és leült mellém.
– Sikerült megnyugodni kicsit? – kérdezte elég kedvesen.
– Persze. – feleltem kicsit elmosolyodva. – Akinek Kelly a testvére, az ha nincs is felkészülve helyzetekre, de hamar összeszedi magát. De... hol van Kelly?

Nem emlékeztem semmire... ahogy a teát kortyolgattam egyre inkább összeszedtem magam, és kezdtem azt hinni, hogy álmodok. Sokszor megesett, hogy álmomban tisztában voltam vele, hogy álmodok, és önálló, tudatos döntéseket hozhattam.
– Éppen Markkal nyaralnak.
– Ohh. – rengeteg kérdésem lett volna, de úgysem válaszolt volna rá, hiszen álmodom... Damien kicsit közelebb ült hozzám.
– Szabad angyalom? – kérdezte, miközben nyilvánvalóvá tette, hogy meg akar ölelni. Miért is ne? Ha a valóságban nem is, de ez egy álom... Én magam bújtam hozzá. A hatalmas vállai nagyszerű párnának bizonyultak, hamar el is aludtam. Alvás az álomban...