A könyvjáró

Az első nap

"Körülbelül három másodpercre van szükség ahhoz, hogy egy idegen valamilyen benyomást tegyen ránk."
/Halász Margit/

Kelly heteket töltött az új lakosztályában. Senki sem tudta pontosan mit csinál, egy idegen kőművest hozatott, és folyton ott volt vele. Habár... nekem volt némi sejtésem róla, de inkább megtartottam magamnak. Kelly szobájáról elég volt annyit tudni mindenkinek, hogy kerülje el. Messzire. A költözés viszonylag nyugodtan zajlott, szóval miután minden nagy nehezen be lett dobozolva, elindultunk. Hatalmas ház volt, a szomszédok pedig csendesnek tűntek, főképp mert eddig nem is találkoztunk velük. Szóval úgy tűnt, habár eddig sem éltünk rosszul, ez tényleg nagy ugrás volt, Puccos, hatalmas, gyönyörű ház volt. A lakosztályom csodás volt, modern bútorokat kértem, az egyszerű, letisztult ízlést szerettem, persze némileg keleties is lett, az olvasó sarkom főképp. Tele díszpárnákkal, egy antik dohányzóasztallal, és egy függönnyel, amely elválasztotta a nyugalom-sarkot a szoba többi részétől. És persze elmaradhatatlan volt a rengeteg könyv a szobában. Imádtam a könyveket, nem is volt kérdés, hogy hatalmas könyvespolcok roskadoztak telis-tele imádatom tárgyaival. Szóval minden pontosan olyan volt, amitől tökéletesnek éreztem a szobát, és persze kellemes hangulata volt.

Első reggel éppen a korai közös kávénkat ittuk az emeleti közös szobánkban, mondhatni társalgó vagy szalonunkban valamiért az is volt (valószínűleg anyuék túlságosan is ismertek minket), amikor az utcán megpillantottunk egy alakot. Persze mivel még senkivel sem találkoztunk az utcából, nyilván kíváncsiak voltunk, és a függöny mögül kinéztünk. És a lélegzetünk is elállt, akaratlanul is. Egy fekete hajú, félmeztelen fiatal srác állt ott. Hamar összeszedtük magunkat, és Kelly automatikusan halkan súgta oda nekem:
– Szerinted mit keres egy ilyen szegény srác ilyen gazdag környéken?
Elnevettem magam, ismertem a poént, és én is hasonlóan gondoltam. Ha már valakinek jó alkata van és edz is, miért kell félmeztelenül rohangálnia? Totál érthetetlen, nincs pénze fölsőre? Na jó, nyilván csak mutogatni akarták azt amiért sokat dolgoztak. Vagy többnyire azt amiért felfújják a testüket... Azonban elhalt a nevetésem, és a mosoly az arcomra fagyott, amikor kilépett az utcára egy másik hasonló pasi. Hatalmas szemekkel néztük a barna hajú újonnan jött fazont, aki még nagyobb darab volt, mint az első páciens. Huhh, hirtelen melegem lett, de hamar leráztam magamról, ugyan már, a jóképű, izmos pasik mind bunkók és csak arra jók, hogy összetörjék a női szíveket. Na meg egyéjszakás kalandokra, de tényleg semmi másra. Közben az aki utoljára jött összeráncolt szemöldökkel nézett körbe. Azt mondják az emberek megérzik, ha nézik őket. Valóban így lenne? Úgy tűnt nála igen. Kelly arca furcsa vigyorba torzult, ismertem jól és ez ijesztő volt. Mármint másoknak.
– Ha már egyszer nézelődik, lásson is valamit. – suttogta, és kissé félrehúzta a függönyt és beállt a kis résbe, hogy jól látható legyen. Hosszú fekete köntösébe, és fekete hajával, valamint az erős, kissé rendhagyó sminkjével... az Addams Family Morticia-a hasonlóan nézhetett ki fiatalabb korában. Habár ezúttal sötét színűre volt festve a szája, és nyilván nem volt olyan fehér arca, mint Morticiának, de nagyon hasonlóan világos bőre volt. És nyilvánvalóan imádta az Addams Family-t. És az összes ehhez hasonlót. Például a Vámpírakadémiát. A függöny mögül láttam, ahogy a barna hajú tekintete megáll az ablaknál és az ijesztő tesómnál. Rezzenéstelen arccal nézte, nem ijedt meg tőle úgy tűnt. A fekete hajú is hamarosan észrevette Kellyt. Ő pedig hunyorgott, mintha nem is hinné el amit lát, de az ő arcán sem láttam félelmet. Majd intett neki, amire Kelly nem reagált. Legalábbis látszólag, viszont ismerve őt, biztosan felhúzta a szemöldökét és lekicsinylően lebiggyesztette a száját. Majd kis idő után visszahúzódott az ablakból.
– Furcsa emberek. – állapította meg egyből.
– Én is úgy látom. – gondolkoztam el. Bizonyára a két srác a környék kedvenc pasijai lehettek. Nekünk pedig mindig jó mulatságot jelentettek az üresfejű jóképű pasik. Főképp ha a szomszédjaink. Habár a barna hajúnak mintha lett volna valami furcsa kisugárzása... hamar elhessegettem ezeket a gondolatokat, biztosan csak képzelődtem.
Folytattuk a reggeli rituálénkat, ezúttal jó nagy kertünk volt a sétához, és mivel csak a miénk volt, arra se vettük a fáradtságot, hogy normális ruhába bújjunk, köntösben mentünk le. Közben persze megbeszéltünk minden dolgot, ami éppen eszünkbe jutott, majd mikor visszaértünk folytattuk a napunkat ahogyan szoktuk, én az én szobámban, ő pedig az övében.

Este riadtam csak fel a könyveimből, amikor kopogtak. Anyu volt az. Hivatalosak voltak valami vacsorára az új főnökeikkel, és így egyedül hagytak minket. Ez pedig egyet jelenthetett. Mivel ez az első esténk volt az új helyen sejtettem hová kell mennem Kellyvel. És nagyon nem örültem neki. Hamarosan meg is jelent az emlegetett egyén a szobámba.
– Nos, arra gondoltam, hogy elmehetnénk körbenézni kicsit. Van egy kis erdő nem messze, nyugalmas helynek tűnik...
– Tudod, hogy sokkal szívesebben olvasnék, főképp mert tudom én is, hogy a temetőben is körbe akarsz nézni, de nem hagynám, hogy egyedül menj, még ártanál valakinek.
– Mindig is megértettél. – nevetett – És most megyek, mivel új városba költöztünk, nem szándékozom olyan átlagosan kinézni, mint eddig. Sokkal inkább úgy, ahogyan itthon öltözködöm. Úgyis ebben érzem a legjobban magam, és millió csodás fekete ruhám van.
– Biztosan jól meggondoltad?
– Mindketten tudjuk, hogy különc vagyok. Nem lesz nagy változás ha ez a külsőmben is megjelenik, csupán annyi, hogy akkor mindenki tudni fogja ránézésre is.
– Persze, természetesen. Csak így többen fognak szörnyülködni is rajtad.
– Az nem gond, nem akarok én senkivel sem jóban lenni.
– Akkor nincs gond, indulhatunk Morticia?
– Azt mondod hasonlítok rá? – csillant fel a szeme.
– Igazi modern Morticia vagy.
– Ez nagyon jól hangzik. – mosolygott, miközben, mivel nem kellett normális ruhába átöltöznie, már indultunk is sétálni.

Elég nehéz volt bezárni az ajtót, de sikerült és a riasztót is beüzemelni, ez Kelly reszortja volt, értett az ilyenekhez... Anyuék azt mondták ezen a környéken szinte kötelező a személyzet ezért ők is fel fognak venni egy inast és egy szobalányt, akkor talán nem kell zárni a házat, az egyszerűbb lesz. Szóval elindultunk végre.  Az erdő tényleg nagyon közel volt, nem is sétáltunk sokat mire odaértünk. Kellemes illat volt, friss levegő, és tényleg nyugalom és békesség volt. Végülis nem is olyan nagy baj, hogy eljöttünk otthonról, legalább kicsit kiszellőztetjük a fejünket. Az erdőben egy tisztásra érve, egy temetőt pillantottunk meg. Elég hátborzongató volt, ezt az első pillanatban megállapítottam. Pedig nem először jártam temetőbe. Kellyvel elmenni meg külön élmény volt. Többeknek sokkal inkább negatív semmint bármi más. Mivel ő nem volt átlagos nőci, így gyerekkorától kezdve úgy tudta előadni a horror történeteket, hogy ezt párosítva egy ilyen hellyel, sokan szívrohamot kapnának, sőt... már volt aki ténylegesen kapott is. Amitől persze én sokkal rosszabbul éreztem magamat, mint az aki okozta. De mi ilyen páros voltunk. Ez a temető pedig a legfurcsább hely volt, ahol valaha is voltam. Az erdő közepén egy tisztáson egy hatalmas angyalszobor nézett le a sírokra. És az egész közepén egy hatalmas kripta állt. Az ódon, sötét sírbolt mégis gyönyörű volt. Az egész hely, a sok apróbb sírkővel, ahogyan félig benőtte már a természet... Hátborzongató volt, de mégis olyan... nyugalmas.

– Ha meghalok ilyen nyugalmas, gyönyörű helyre temessenek. – suttogtam. Kelly elmosolyodott.
– Miket ki nem hoz belőled ez a hely. Habár tény, nem semmi egy temető, az biztos. Gyere nézzük meg ki az a szerencsétlen, akinek a hatalmas sírboltban kell nyugodnia ahelyett, hogy a természetnek megadná magát.
– De hiszen te imádod a sírköveket. – csodálkoztam.
– Ez így is van, azonban itt... valahogy mégis azt érzem helyesnek, hogy az ember hadd rothadjon el nyugodtan az összes földben lévő dologgal együtt, harmóniában a fákkal és növényekkel. Nos, nézzük csak. „Síromra tegyetek egy szál vadvirágot, az kísérje utam, amerre majd járok." Alatta pedig van egy kis tábla, ami azt írja, hogy ez a Chadwick család sírboltja. Fur...
Nem tudta folytatni mert hirtelen hangos hörgés hallatszott, hirtelen megijedtem, de csak egy másodpercig, Kelly mellett hamar megszokja az ember az ilyet, már amennyire meg lehet persze szokni egyáltalán... Mert persze az ő bűne volt, a telefonja adott ki ilyen hangot. Hálistennek utána gitárszólóra váltott... és hamar ki is kapcsolta.
– Megijedtél, mi? – nevetett rajtam.
– Ettől? Mi a franc ez?
– Black Veil Brides-nek a Perfect Weapon számának eleje. Persze megfelelően hangosra állítva. Egyébként pedig valaki betört a szobámba.
– Hogy mi? – néztem rá hatalmas szemekkel, majd mikor rájöttem, hogy nem viccel, futásnak eredtünk. Kelly szobájában volt a család minden fontos irata, nem véletlen. Az ő szobájába bejutni anélkül, hogy ő ott lenne szinte lehetetlen volt. Valószínű a mostani betörő is valami hálóban vergődik, vagy már akár meg is halhatott... nem jártam még Kelly szobájában mióta ideköltöztünk, de amennyit bíbelődött vele... bármi megtörténhet.

( Black Veil Brides: Perfect Weapon: )