Bármi megtörténhet - IOV

- 2 -

A tanítás utolsó két hete szinte észrevétlenül elszáguldott, én pedig csak sodródtam az eseményekkel. Az utolsó hétfőn Mayer újra az irodájába rendelte négyfős csapatunkat, immáron a hangosbemondón keresztül a nagyszünetben, ezáltal egy kis reklámot generálva magának a versenynek és személy szerint nekünk is. Az ok mindössze annyi volt, hogy megérkeztek az egyenmelegítőink, két hosszúnadrág, egy cipzáros és egy kenguruzsebes pulóver, valamint egy esőkabát, mindez halványkék, inkább babakék színben. Az igazgatónő azonnal szabadkozott, hogy nem választhatott, hanem ezt kaptuk, de egyébként senki nem kifogásolta, szimplán tudomásul vettük. Ezzel újabb elemekkel bővült az amúgy sem rövid bevásárlólistám, így aznap délután Lizivel és Biával tettünk egy túrát a sétálóutcán, különös tekintettel a drogériára, ahol vettem tisztálkodószereket és szúnyogriasztó spray-t, a patikában pedig Fenistilt és kalcium-pezsgőtablettát, valamint nagy kiszerelésű sebtapaszt. Az egyik ruhaboltban sikeresen szereztem atlétákat és rövidujjú pólókat a megfelelő színben, innen szerencsére nem volt szükségem másra, mivel kék fürdőruhám amúgy is van - ez egyébként nem előírás, hogy a csapat színével megegyezzen, de törekedtem a teljességre. Úgyhogy ilyen szempontból hivatalosan is készen álltam.

A bejelentésnek másik egyenes ági következménye lett, hogy olyan emberek gratuláltak és kívántak sok sikert nekem a folyosón, akikkel egészen eddig talán két szót sem beszéltem, és fogalmam sem volt, honnan tudják, ki vagyok, mindenesetre nagyon jól esett a támogatásuk. Az éremnek persze mindig két oldala van, előkerültek az irigykedők is főleg a tizenegyedik évfolyamról, de azért a sajátomról is akadtak szép számmal. Ők leginkább jól időzített félmondatokkal - véletlen épp akkor, amikor elhaladtam mellettük, különös - adták tudtomra, hogy elképzelésük sincs, miért pont engem választott a tanári kar, és nem őket, akik nyilván sokkal alkalmasabbak lennének, vagy hogy a távozásunk a versenyből egyértelműen az én bénaságom miatt fog bekövetkezni. Annyi gerinc persze senkiben nem volt, hogy ezt a szemembe mondja, még az osztálytársaim néhányának is kényelmesebb volt az öltözőben rólam suttogni. Lizi és Bia egy darabig felháborodtak az ilyen kommenteken, egy idő után aztán meggyőztem őket arról, hogy nem éri meg velük foglalkozni, főleg nem lealacsonyodni a szintjükre. Azt mondjuk magam sem értettem pontosan, hogy miért engem pécéztek ki és próbáltak kifúrni, nem mondjuk a tizenegyedikes reálos fiúk valamelyikét – amiben egyébként lett volna logika, hiszen ők egy osztályból ketten is lehetőséget kaptak, de ez senkit nem zavart. Nyilván a korom miatt én lógtam ki a sorból, ezáltal rajtam volt a legkönnyebb fogást találni, és ezt sokan nem is mulasztották el. Igyekeztem nem figyelni ezekre, de az agyam egy hátsó zugában motoszkált a gondolat, hogy a legelején nekem is hasonló fenntartásaim voltak saját magammal szemben, és kizárólag utóbbi miatt nem engedhetem meg, hogy valóban rajtam múljon a kiesésünk. Máté bá az egyik tesi órán, miután kivételesen Lizinek szólt be, hogy ne lustálkodjon, megérdeklődte, hogy viselem a közhangulatot, és biztosítottam róla, hogy pár névtelen utáló nem fog engem tönkretenni.

Ha már Máté bá, kiderült, hogy ő lesz a kísérőtanárunk az IOV-on, ami szerintem az egyik legelőnyösebb választás volt, a tanár úr nem ápol rossz viszonyt egyetlen diákkal sem - ami sokakról nem mondható el - , megvan benne a kellő versenyszellem, és biztosan képes lesz minket buzdítani és lelkesíteni, vagy a csapatot kicsit összerántani, amennyiben arra van szükség.

És ha már csapat, érdemes lenne róluk is szót ejtenem. A nagy tervem annyi volt, hogy ha csak felületesen is, de összeismerkednék a többiekkel, hiszen nem szeretnék magányosan nekiindulni az egésznek, egy Messenger-csoport pedig egyébként is hasznos lépésnek tűnt. Az első akadályba ott ütköztem, amikor Levit és Olivért sem találtam az ismerőseim között, így bejelöltem őket, alig három napon belül vissza is igazolták, így létrehoztam a csoportot és írtam egy üzenetet. További négy nap várakozás után mindenki meg is nézte azt, ez alapján pedig hamar leszűrtem, hogy egyikük sem él túl aktív szociális életet a közösségi média formájában. Azóta is nagyjából egyszer beszéltünk, de már köszönünk egymásnak, ha összefutunk a folyosón.

Tehát ilyen hangulatban zajlott az idei év vége, én leginkább ideges voltam, néha pozitívan, néha negatívan, Bia szerzett nyári munkát - szórólapozni fog, én biztosan nem vállalnám be, de ő tudja, majd meglátogatjuk - , Lizi megtanulta a dalt az évzáróra, a szüleim pedig az IOV-ra való indulásom közeledtével egyre jobban be voltak zsongva.

A verseny előtti hétvége szombatját a lányokkal töltöttem, a vasárnapot pedig nagycsaládi ebéden. Az unokahúgom, Szandi, aki viszonylag aktívan követte az eseményt eddig is, úgy örült, mintha ő maga vehetne részt, megígérte nagyinak, hogy majd segít neki tájékozódni a közösségiken, mert nyilván ő is szerette volna látni, mi minden történik az ő kis unokájával. Imádnivalóak mind a ketten, és én ennek megfelelően imádom is őket, így hosszúra nyúlt búcsúzkodás után indultunk csak haza tőlük. Azt mondjuk elképzelni sem tudtam, miért volt mindenki olyan biztos abban, hogy két teljes hetet ott töltünk és döntőzni fogunk, mert én közel sem láttam ennyire jónak az esélyeinket, de a biztatásnak nyilván ez volt a leghatásosabb formája.

Az este folyamán lebonyolítottam egy rövid videóhívást a lányokkal, aztán késő estig a nappaliban beszélgettem a szüleimmel, hogy ők se érezzék elhanyagolva magukat - így előzetesen a külön töltött időre sem - , még egyszer utoljára átnéztük, hogy mindent elcsomagoltam-e, aztán ágyba bújtam annyira korán, mint szerintem hatodikos korom óta soha, a hajnali 5 órai ébresztőre gondolva.

Elaludni persze nem nagyon tudtam az izgalommal vegyes stressz miatt, ami egy idő után átcsapott ideges stresszbe, mert belegondoltam, mennyire keveset fogok tudni aludni, ez pedig egy öngerjesztő folyamat, minél többet gondoltam rá, annál feszültebb lettem, amitől még kevésbé tudtam elaludni, és ez így ment tovább és tovább, amíg inkább kézbevettem a telefonomat és a fülhallgatómat, és meghallgattam egy fél Margaret Island-lejátszási listát Spotify-on. Végül fogalmam sincs, mikor nyomott el az álom.

---

Sziasztok!

Ha valaki esetleg idekeveredett a történetemhez, bátran hagyjon nyomot kommentek vagy vote-ok formájában!

Köszönöm, hogy elolvastad, és remélem, hogy tetszett!