Bármi megtörténhet - IOV

- 14 -

– Kezdjük a legfontosabbal – szóltam bele a telefonba. – Továbbjutottunk?

Adri és Levi drámai hatásszünetet tartottak, egymásra néztek, aztán egyszerre szólaltak meg.

– Továbbjutottunk! – kiáltották nevetve, mire mi hárman kiengedtük az addig bent tartott levegőt, és boldogan összepacsiztunk, és én magamban is tapsikoltam még egy kicsit. Máté bá és Olivér csak egy pillanatig néztek furán, utána megállapították, hogy ez tőlem nem meglepő, és rám hagyták.

– És Levi, a te hajaddal mi történt? Te futottál? – elemeztem a képernyőn, hogy miért áll a fiú haja a szélrózsa minden irányába.

– Sportfeladat volt? – csatlakozott Máté bá is.

– Nem, nem. Kaptunk lufit a végén, és az egyik srác hozzádörzsölte a hajamhoz, attól száll – magyarázta.

– Mi az, hogy lufit kaptatok? Jutalom? – elemezte Olivér.

– Nem, ez volt a feladat vége.

– De kezdjük inkább az elején – vette át Adri az irányítást. Lényegében Levinek az volt a dolga, hogy Adrit elirányítsa különböző tárgyakért, miközben a lánynak be volt kötve a szeme, és a lufi volt az utolsó. Persze nem is a világoskék csapatról lenne szó, ha nem akadt volna valami probléma menet közben, de szerencsére megoldották és az addig végzett három csapatból nem nekik volt a legrosszabb idejük, így a bentmaradásunk biztosítva volt. Ettől persze mi is megkönnyebbültünk, de főleg rajtuk érzékeltem, hogy nagyon szerettek volna bizonyítani. Így már mind a négyen teljesítettünk legalább egy feladatot sikeresen.

– Viszont rengetegen vannak még vissza, és nagyon hosszú maga a feladat is, úgyhogy szerintem örülhetünk, ha vacsorára visszaérünk – állapította meg Adri. – De nem gáz, kaptunk zsemlét meg májkrémet – túrta át a tornazsákot.

– A táborban mi a helyzet? – érdeklődött Levi.

– Én mostam – közöltem mindenféle magyarázat nélkül.

– Én meg filmet néztem – tette hozzá Olivér.

– Hát akkor... folytassátok, vagy nem tudom. Mi felhívjuk Mayert – kezdte az elköszönést Adri.

– Majd érkezünk, sziasztok – integetett Levi is, aztán kinyomták a hívást.

– Nagyon jó! – csapta össze a tenyerét Máté bá. – Akkor a nap hátralévő részében itt a lehetőség, hogy beszélgessetek.

– Tanár úr, szerintem Ön csak le akar rázni engem – csóváltam a fejemet.

– Az is benne van, de nem ez a lényeg. Jó szórakozást! – hagyta el a faházat.

– Baromi jó – morogtam, hogy addig se legyen kínos csend. Teljesen mindegy volt, utána úgyis az lett.

– Van kedved esetleg neked is filmet nézni? – ajánlotta fel Olivér.

– Felőlem – vontam meg a vállam (ejnye, pedig mit mondtam erről a vállvonogatásról), és leültem mellé az ágyra.

Az új Mátrixnak nagyjából a felénél járhatott, én meg gondoltam, túlélem, ha nem tudom meg, mi történt addig, viszont őt sem akartam azzal fárasztani, hogy állandóan kérdezgetem, hogy az mi, meg ez miért van, így néma unatkozással telt az idő, egészen amíg el nem aludtam.

Másfél órával később úgy ébredtem meg, ahogyan egy jó kis napközbeni szundi után illik: hatszor olyan fáradtnak éreztem magamat, mint előtte, világomat nem tudtam, ami természetesen az arcomra is kiült, arról nem beszélve, hogy nem csak a hajamat feküdtem el, hanem az egész fejemet és a nyakamat is, sőt, hagytam egy nem igazán esztétikus nyáltócsát Olivér párnáján. Na, ennyit a gondosan felépítgetett jó megítélésemről, már ha volt olyan valaha.